2008. augusztus 10., vasárnap

THE JOKER TAKES IT ALL

A sötét lovagban Batman mellékszereplő. Joker egyébként is zseniális karaktere Heath Ledger alakításában az új Batman-film ékessége.

Hogy kicsoda Joker, gyakorlatilag fogalmunk sincs. Amikor – a negyvenes években – Batman legfőbb ellenségeként kitalálták, nem foglalkoztak vele, honnan jött, és miért olyan, amilyen. Egyes sztorik szerint gengszternek álcázott vegyészként, Vörös Maszk néven saját cégétől próbált meg lopni, de Batman rajtakapta, menekülés közben egy savas tartályba esett, innen az eltorzult arc. Ott van aztán a Gyilkos tréfa című képregény, amiben Joker maga fejti ki, hogy saját történetére hol így, hol úgy emlékszik. Ebben egyébként szintén a vegyész-sztori szerepel, kiegészítve azzal, hogy Joker, mivel nem szereti a munkáját, komikusnak próbál állni, de a felesége folyamatosan veszekszik vele a pénztelenség miatt, így kényszermegoldásként megpróbálja kirabolni korábbi munkaadóját – a találka Batmannel és a savfürdőzés innentől ugyanaz. Van olyan verzió is, ami szerint Joker korábban veszélyes bűnöző volt, és az egyik ügye során összehozta a sors a denevérrel – akkor volt a savfürdő és a következett be a megőrülés is. E szerint az elmélet szerint Joker valódi neve Jack – ezt a változatot vette át a Tim Burton-féle első mozi (Batman); ahol a figura teljes polgári neve Jack Nepier. Ezen a filmen kívül sehol; sem mozgóképes, sem írott formában nem esik szó Joker valódi nevéről.


Amikor Heath Ledger Jokere először mondta el, hogy honnan vannak a sebhelyei, kicsit megijedtem; aztán, amikor a következő alkalommal egy teljesen más történetet adott elő, világossá vált; hogy Christopher Nolan tudta, hogy ha megpróbálja megmagyarázni Jokert, azzal az egyik leglényegesebb tulajdonságot, a misztikumot öli ki a karakterből. Nem bántam volna, ha Batmannek is kitalál egy változatot; és nem egészen látom be, mire jó, hogy ezt egy helyütt el is kezdi, csak aztán – mert a denevér leüti, vagy legalábbis megpofozza, ha jól emlékszem – nincs alkalma befejezni. Pedig nagyon izgalmas lett volna hallani, hogy a film készítői szerint hogyan jeleníti meg önmagát éppen Batman előtt. Hogy Batman és Joker között pont ebben a legintimebb helyzetben nem kerül sor értelmes interakcióra, az különösen annak fényében kár, hogy A sötét lovag által sulykolt egyik tétel éppen az, hogy mennyire közel áll egymáshoz a két karakter. Furcsa, hogy amikor leginkább lehetőség lenne egymáshoz közelíteni őket, akkor a film kiütteti az egyiket a másikkal. (És ha ezt azért teszi, hogy jelezze: Batman nem kér a közeledésből, akkor az még rosszabb, mintha ötlettelen lenne, vagy a felsüléstől tartva félne bármit Joker szájába adni; mert Batmannel nem szabadna a legprimitívebb eszközzel csatát nyeretni Jokerrel szemben – kivéve, ha a cél Joker Batman fölé emelése...)

No mindegy, ez csak egy apró mozzanat, lépjünk túl rajta. Vagyis, nézzünk rá egy másik szempontból a Batman kiüti Jokert – jelenetre, és térjünk rá arra, amiről az írás elején már szó esett. Az ugyanis, hogy Batman felülkerekedik Jokeren, kivételes alkalom. Sőt, talán ez az egyedüli jelenet, amikor Joker lába alól valamelyest kicsúszik a talaj – ám, és ez a lényeg, még ekkor sem elsősorban Batman bal egyenese meg a felhőkarcolóról lelógattatás miatt. Hanem azért, mert szembesül vele, hogy a két komp közül egyik sem robban fel – azaz nem válnak be a számításai. Kvázi az eszén találnak fogást, kicselezik egy elméletét. És amikor erre rádöbben, akkor, és egyedül akkor a két és fél órás játékidő során – és akkor is egy szinte észrevehetetlenül rövid pillanatra, de: összezavarodik. Csakis ebben a pár másodpercben gyenge, egyébként végig kikezdhetetlen. Semmivel sem lehet sarokba szorítani, végig egy lépéssel Batman előtt jár (egyszer mond is neki valami olyasmit, hogy ő nem őrült, csak egy szinttel előrébb tart).


Joker az egész filmet áthatja. Akkor is ott van, amikor valójában nincs is ott. Ugyanakkor, ha jelen van valahol fizikai valójában, akkor is az az ember érzése; hogy nem azokkal van, akik vele egy időben, egy helyen tartózkodnak, csak azok mellett, azok társaságában. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de ez a benyomás valószínűleg azt jelzi, hogy Heath Ledgernek sikerült elérnie, amire törekedett: hogy a figurát elemelje mindattól, ami emberi, kézzel fogható, racionális. Jokere nem csak fizikai értelemben megfoghatatlan: sokkal kevésbé hús-vér ember, mint időlegesen testet öltött elmélet.

Ez a testet öltött elmélet sem tudja azonban megállni, hogy időnként el ne pazaroljon valamicskét az emberfelettiségéből. Vele is megesik, hogy részt vesz, hogy személyesen és tudatosan hat. Mindezt azért, mert rendben van az egója; mert hiszi, hogy az elveit – hiszen legitim elvek, így megérdemlik – fizikai formában is produkálnia lehet. Ezért néha játszik: elveszi a rendőrautót és fejét az ablakon kilógatva elfurikázgat vele; felrobbantja a kórházat, és közben elszórakozik rajta, hogy bedöglik a detonátor; odaáll a csodakütyüjén felé száguldó Batman elé, és csak ordít, hogy „Gyere és üss el, gyerünk, azt akarom, hogy elüss, gyere, gyere”. (Mondanom sem kell, hogy, mivel elvei feladására kényszeríti, legyőzi Batmant – tudja, hogy úgysem lesz hajlandó halálra gázolni őt, azaz gyilkossá válni.)

Heath Ledger Jokerét egyszer arcon lehetett löttyinteni savval. Valamikor, valakinek, valahogy sikerült. Azóta viszont minden próbálkozás, legyen az akár Batmané, hasztalan. Joker már sérthetetlen.

A GÖNDÖR HAJON TÚL

Nem csak azt szeretem, ha valamit nem értek meg elsőre. Nagyra értékelem azt is, ha eszembe sem kell, hogy jusson megérteni, amit hallgatok, olvasok, vagy látok: amikor a felsorolt tevékenységek valamelyikének hatására „egyszerűen csak” jobb kedvre derülök.
Különböző fórumok kritikáit (/”kritikáit”) olvasva gyakran az a benyomásom, hogy „bizonyos körökben” divat lebecsülni egy önmagán túl nem mutató lemezt, könyvet, filmet (stb.). Ez az oka, hogy, bár messze túl vagyok már azon az egy hónapon, amikor éjjel-nappal hallgattam; úgy döntöttem, felszólalok Konk-ügyben.

A Kooks szerintem azért tartozik a közelmúlt legjobb zenekarai közé, mert amit csinál, az hiteles, minőségi, és nagyon szerethető. A Konk dalai derűsek és kedvesek, a fülbemászó (így nagyon hamar megjegyezhető) dalok szövegeinek kibogozásához nem hogy értelmező-, de angol-magyar szótárra sincs szükség –viszont cserébe az első hallgatáskor megjegyezhetők, hogy legközelebb már együtt dalolhassuk őket az egyszerre kisfiús és erotikus énekhangú Luke Pritcharddal. Aki egyébként a Kooks egyszemélyes motorja: az egész projekt érezhetően köré van felépítve. Ez márpedig kétélű fegyver – és így ha valamibe, akkor egyedül ebbe lenne értelme belekötni a zenekarral kapcsolatban. Pritchard van ugyan annyira karakteres és – megint csak – hiteles figura, hogy adjon egy vonzó, egyszerre bájos és vagány ízt a Kooks-nak; másrészt viszont ez a túlhangsúlyozás olyan celebbé formálja, akinek puszta létéből egyenesen következnek a semmitől, azaz bocsánat: a göndör hajtól és csíkos pólótól önmagában elélvező rajongók. Ha egy kicsit kisebb hangsúlyt kapnának Pritchardnak, mint férfinak az egyébként – de ez persze ízlés dolga – vitathatatlan kvalitásai, a zenekart Luke Pritchard zenekara helyett (The) Kooks-ként emlegetnék…
De visszatérve az albumra: a Konk táncolásra ösztönző, slágeres dalaival jellegzetes példája azoknak a lemezeknek, amiket nem annyira egyedül, mint inkább társasággal/ társaságban érdemes hallgatni: tökéletes kiegészítője nyár éjszakai kerti partyknak, vagy hajnalig tartó sörözéseknek.

A leírtak igazak a 2006-os bemutatkozó lemezre, az Inside In/ Inside Out-ra is; és a Konk-ról általában pontosan ennyit is szokás elmondani – azaz hogy nem hagyja el a járt utat a járatlanért = rajta az első album szerzeményeihez hasonló, kellemes, együttdalolászós nóták találtatnak. Ezzel idáig egyet is értek, számomra csak az nem világos; mindebből miért az következik, hogy a Kooks egy fantáziátlan zenekar, ami futószalagon gyártja a lemezeit. Félreértés ne essék, égő áldozatot egyedül az innováció oltárán mutatnék be; az egyik legnagyobb marhaságnak tartom viszont, hogy minden művésszel szemben az alkotásról alkotásra való megújulás képessége legyen az elvárás. Egyrészt, mert szerintem saját határaik folyamatos odébb tologatására kivételesen kevesen képesek; másrészt – és főleg! –, mert nincsen egyetlen olyan, univerzális jellemvonás, ami ab start képes lenne rá, hogy legitimmé tegyen egy művet. Ha egy zenekar akar és tud mást csinálni, mint amit megszoktunk tőle, az dicséretes és figyelemre méltó. Viszont semmiképpen sem az egyedüli dicséretes és figyelemre méltó dolog, amit csinálhat. Az „önreformáláshoz” hasonló mértékben értékes a saját hang megtalálása és annak megbízható színvonalon történő, akár megismételt produkálása is. Az, hogy erre képes volt, annak bizonyítéka, hogy a The Kooks a tényleg gomba módjára szaporodó indie-zenekarok egyik legjobbja.

2008. augusztus 5., kedd

REALLY SCARY MOVIE

Ha épp nem érdekel semmi, két dolog akkor is, mégis. 1: miért éppen abba vagyok szerelmes, akibe?, és 2: írni akarok, írnom kell. Francescot azért bírom, mert ugyanezek foglalkoztatják; Moraviat pedig azért, mert megírta, hogy teszi mindezt Francesco.

Biztos mindannyiótokkal megesik, hogy úgy érzitek, egy könyv, vagy akár csak annak egy szereplője mintha rólatok szólna. Mikor én ilyet tapasztalok, az mindig egymással ellentétes hatásokat vált ki belőlem. Egyrészt örülök; mert arra számítok, hogy közelebb kerülök önmagam megértéséhez, vagy egy bizonyos probléma megoldásának kulcsához. Másrészt megijedek, hogy ha az életem és a problémáim regények lapjain köszönnek vissza; akkor nyilván én magam sem vagyok teljesen valódi, hús-vér ember, talán én is „csak” egy képzelet szülte karakter vagyok. Az, hogy karaktereket valódi személyek után is meg lehet mintázni és én ilyen módon mégis lehetek ténylegesen létező; ilyenkor nem nyugtat meg; elvégre az alapanyag és a kész termék lényegileg ugyanaz, csak van köztük pár munkafázisnyi idő.


Moravia A figyelem című regénye az a könyv, amiben eddig a legijesztőbb mértékben sikerült megtalálnom önmagamat. A főhős, Francesco, újságíró: távoli országokat látogat, és utazásaiból írt élménybeszámolóit adja el ilyen-olyan lapoknak. Mindeközben azonban van egy álma, vagy inkább rögeszméje: hogy regényt kell írnia. Mivel azonban irtózik az általa régimódinak és középszerűnek tartott, fordulatokra, akcióra, összességében: cselekményre építő írásmódtól; naplót kezd el vezetni, és elhatározza, hogy ennek felhasználásával, élete legjelentéktelenebb eseményeiből írja meg – ilyen módon a megvetett drámától megfosztott – regényét. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Bár semminek sem kéne történnie, élete fenekestül felfordul: megtudja, hogy felesége kerítőnő, aki ráadásul lányát (aki Francesconak csak a nevelt lánya) is prostituálta. Francesco nagy kalandja valójában ekkor kezdődik: elkezdi érdekelni, miért szeretett bele egykor a nőbe, aki aztán a felesége lett; és (kicsit sem) riadtan tapasztalja, hogy szerelmes nevelt lányába.

Az, ahogy Moravia ebben a könyvben a szerelemről ír, nekem a legszimpatikusabb a számtalan közelítés közül, amit eddig olvastam/ hallottam/ láttam. Francesco rájön, hogy feleségébe annak idején azért szeretett bele, mert az jóval alacsonyabban állt a társadalmi ranglétrán, mint ő. Ahogy a regény fogalmaz: prolilány volt, márpedig Francesco számára ez a proli-lét testesítette meg a hőn áhított hitelességet. Aztán rádöbben arra is, hogy nevelt lányába azért szerelmes, mert tudja, hogy nem szabad szerelmesnek lennie belé, mert tudja, hogy vele nem lehetne semmi. Ennek a semminek a lehetősége vonzza-, persze közben tisztában van vele, hogy ez a semmi pont azzal szűnne meg, ha bármi lenne közte, és a lány között.
Francesco rájön, hogy sosem személyekbe, mindig elvont fogalmakba, aktuálisan lényegesnek tartott eszmékbe, jellemvonásokba vagyunk szerelmesek. Az az agyonelemző hozzáállás, amivel a szerelmet is megközelíti; már-már abnormális. Mégis, amiért folyamatosan hidegen, tárgyilagosan tudósít felfedezéseiről, nem hogy bolondnak nem érzem; de nagyon könnyen és szívesen azonosulok álláspontjával.

De hogy Francesco mániákus, az az íráshoz való hozzáállásában ütközik ki még egyértelműbben. A regénye megírását kezdetben életfeladatának tekinti; ám sikertelensége (melyről önkéntelenül A vadkacsa élethazugsága jut az eszembe…) és görcsössége odáig vezeti, hogy a regény célból eszközzé, az élete megértésének, sőt: élete élésének eszközévé válik. Amikor bizonytalan egy helyzetben, pl. úgy érzi, nevelt lánya felkínálkozik neki, és ő hezitál, mi lenne a helyes lépés; megír egy fiktív fejezetet a könyvéből, melyben szeretkezik a lánnyal- mindezt azért, hogy lássa, mi lenne, ha a valóságban tényleg szeretkezne vele. Francesco bravúros, de nem szimplán bravúros, hanem úgy igaziból, rémisztően bravúros. Amolyan őrült zseni; aki belül kaotikus és zavart, kifelé viszont elképesztően kiegyensúlyozott. Az életét készülő regénye alapanyagának tekinti, semmi másnak.

Az a ténymegállapító, szenvtelen, de (és ez szerintem a legfontosabb:) nem lenéző és súlytalanító hidegség, amivel Moravia a klasszikusan pátoszos stílusban artikulált szerelemről és életről beszél; teszi a könyvet hátborzongatóvá és (jó értelemben véve) hatásossá. A figyelem ráadásul az első betűtől az utolsóig olyan, mintha Francesco írta volna (aki egyébként ugyanezt a címet adja saját, készülő regényének). A párbeszédek gyakran tőmondatokból álló kérdésekből és a rájuk adott pár szavas válaszokból állnak; egyes fejezetek az elbeszélő (Francesco) belső monológjai. A szöveg hullámzó minőségű; tele van önreflexióval, kételyek hangoztatásával, önelemzéssel. Egyszóval olyan, mintha valóban az amatőr Francesco munkája lenne. Ez persze időnként nehezen olvashatóvá teszi; de semmiképpen sem érdemes feladni. Kevés annyira impresszív regény van, mint A figyelem.

2008. augusztus 4., hétfő

KALÓZMÁSOLAT

Nyáron krimit, kalandregényt, vagy kalózregényt van kedvem olvasni. Nincs is jobb annál, mint egy undorítóan meleg nyári nap után egy izgalmas detektívtörténettel a kezemben felülni a négyes-hatosra, vagy a hetesre, és utazni, csak hogy utazzam; közben felváltva olvasni és figyelni az embereket. Az idei nyár egyik regénye, amivel megpróbáltam véghezvinni ezt a mókát; Gerlóczy Márton A szabadok testvérisége című, roppant impozáns borító mögé (nem eléggé…) rejtett könyve volt.

Gerlóczy első két könyve közül (Igazolt hiányzás, Váróterem) – pedig idáig nagyon ritkán süllyedek – egyiket sem tudtam végigolvasni, egyszerűen mert nem kötötték le a figyelmemet. Az ok, amiért mégis bizalmat szavaztam az újnak egyrészt az, hogy betegesen/gyerekesen vonzódom a vastag könyvekhez (az ASZT pedig 512 oldalas!); másrészt a már említett, rajtam nyaranta úrrá levő, (pl.) kalózos történeteket keblére ölelő hangulat.

És akkor itt is az első bibi: az ASZT-nek köze nincs a klasszikus értelemben vett kalózregényekhez. És ez csak azért baj, mert úgy próbálja meg eladni magát, mintha lenne. A történet főhőse négy barát, akik marhára unják az életüket, és ezért úgy döntenek, hogy szereznek egy vitorlást, és eljutnak Port Royalba, mely várost ugyebár a kalózok fővárosaként tartják számon. Ez idáig nem hangzik rosszul; de.

Egyrészt a karakterek egytől egyig sablonokból vannak összerakva: van a hedonista kábszeres; a szexőrült fiatal srác; az örök aggodalmaskodó-atyáskodó, felelősségteljes idősebb tag; és az elbeszélő, aki egy személyben hősszerelmes, ’belső utazó’, és talán még odaadó barát is. Hát… többet kéne, hogy tudjak írni róluk. Ha jól lennének megírva. Ezeknek az újkori kalózoknak a nyersesége a drogozásból és a csajozásból építkezik, kalandvágyuk motivációja („Itt kötöttségek közt élünk, menjünk el innen!”) gyerekes, kalandjaik (lásd pl.: pénzszállító autó kirablása; folyamatos hazudozás egy útikönyveket megjelentető kiadónak, hogy legyen miből fedezni a kalózéletet) szánalmasak. Igen, sajnos a figurák vérszegénységén kívül gond van a sztorival is: Gerlóczy teljesen légből kapottnak tűnő, és ami még jobban zavar: – megint csak! – klisé-eseményeket pakol egymás mögé. Olvasás közben többször beszéltem meg magammal, hogy mennyire nevetséges, hogy rablás is van, meg francia álomnő is.


De azt mondom: nem a legjobbak a karakterek, nem a legfényesebb a cselekményvezetés? Ám legyen! Nem születhet mindenki jó (kalózregény)írónak. De sajnos – és részben pont az ASZT kapcsán – rá kellett jönnöm, hogy kétféle rossz író van. A szürke kisegér típusú rossz író, aki talán maga is szégyelli egy kicsit magát; ezért én, olvasóként, sajnálom. És az önnön művészete mellett habzó szájjal korteskedő, beképzelt típus. Ezt a típust, ezt a nagyképű, minden interjújában hencegő fajtát nem kifejezetten kedvelem. Ennek a típusnak egy altípusát pedig, melybe Gerlóczyt is sorolom, egyenesen ki nem állhatom. Az ilyen író beképzeltsége írásaiban is érződik: lapról lapra fitogtatja az adott tárgyban összeharácsolt tudását. Az, hogy Gerlóczy fogta magát, és írt egy 500 oldalas könyvet a személyes élményeiből (ti. – mint azt lenyilatkozta – valóban járt a regényben említett helyeken), érezhetően szimplán azért, mert büszke rá, hogy megjárta Kubát és Új-Zélandot- az még egyszerűen csak amatőr (a közléskényszer csillapítható lett volna privát napló vezetésével; vagy, ha már mindenképpen a nagyközönség elé tárás volt a cél, egy útikönyv lett volna a legmegfelelőbb forma). Az viszont, ahogy a hajózással kapcsolatos, egyértelműen a könyv megírása miatt megtanult kb. 15-20 szakkifejezést puffogtatja, iszonyúan fárasztó és szánni való.
Szóval úgy a 200. oldal táján már nagyon mérges voltam. Ha sejtettem volna, hogy Gerlóczy az eddig leírtak, továbbá az „Egyenes fasszal előre!”, mint szlogen esetenként három oldalanként történő megismétlése; és az ultragiccses tájleírások után képes lesz még egyszer magába rúgni, szolidaritásból nem veszem elő többet az ASZT-t. De nem sejtettem, hogy jöhet rosszabb.


Aztán Gilbert, a sztori főhőse, talált egy pókot a kabinjában, és elnevezte Hétfőnek. Hááát perszeee, hogy mert aznap találkozott vele először.

2008. augusztus 1., péntek

(LO)W•E

Londonban találkoztam vele először, idén májusban. Két barátom mutatott be neki, akik régebbről ismerték már; és állították, hogy remek figura. Kedves, elbűvölő, szórakoztató; nagyon ragaszkodó és kíváncsi természet. Ami pedig a külsőt illeti: valódi unikum. Óriási szemeibe valóban egyből beleszerettem. Azóta várom, hogy végre eljöjjön a nagy nap, Budapestre érkezésének napja; hogy újra láthassam és egy kicsit közelebbről megismerhessem. Mióta újra találkoztunk, elválaszthatatlanok vagyunk.

A mellett, hogy bájos; igazi férfi módjára meg is tud védeni- már kétszer is előfordult, hogy egy óriási porvihar kellős közepén találtuk magunkat, de ő mindkétszer tudta, mi a teendő. Először egy elhagyott benzinkút épületében húztuk meg magunkat, másodjára pedig – ó igen! – otthonában kerestünk menedéket. Ez az otthon ugyanúgy különleges, mint a gazdája. Tele van zsúfolva mindenféle, elsőre felesleges kacatnak tűnő tárggyal. Mint elmesélte, munkája – bolygótakarítással foglalkozik – nem sok örömet tartogat számára, de egy előnyös oldala mindenképpen van: ami megtetszik neki, legyen az kertitörpe, Rubik-kocka, vagy karácsonyfaizzó; azt lelkiismeret-furdalás nélkül hazahozhatja konténerből átalakított kis zugába. Megfigyeltem, hogy – bár érzésem szerint nem tudja, mire használhatók – sok más mellett a kanalakat és a villákat is gyűjti. Már el is határoztam, hogy a fél éves évfordulónkra egy evőeszköz-készletet ajándékozok neki.

Az egyetlen téma, amiről nem szívesen beszél, a volt barátnője, egy bizonyos EVE nevű felderítőszonda; akivel három évig volt együtt. Mióta a lányt elcsábította tőle egy frissen kifejlesztett kenyérszeletelő prototípusa, felfedezőútjait csak egy kis bogárral tudja megosztani.

A régóta tartó egyedülléttel indokolta akcentusát is, amit – bár ő szégyelli előttem – én kifejezetten vonzónak találok.

Leginkább azonban kíváncsiságát és az ezzel együtt járó sokoldalúságot kedvelem. Nincs egyetlen együtt töltött percünk sem, ami unalmasan telik. Ez különösen azóta igaz, hogy elvitt magával a bolygójára, ahonnan most ezt a levelet is írom. Nem érezte jól magát az én bolygómon, az én városomban; azt mondta: túl tiszta, és zavarta, hogy egyfolytában megbámulják az utcán. Számomra nem volt áldozat elmenni vele oda, ahol ő él. Sőt, itt tényleg még sokkal izgalmasabb minden. Heti egyszer kirándulásokat teszünk a bolygón, megmutatja a legnagyobb szemét-felhőkarcolókat, amik egytől egyig az ő művei. Amíg ő dolgozik, én szép, vagy hasznos lim-lomok után kutatva a környéket járom. A legértékesebb leletem eddig az a film volt, amit minden nap meg kell nézni vele; annyira tetszenek neki a benne lévő táncos jelenetek. Meg is kért, hogy tanítsam meg táncolni; úgyhogy a legnagyobb vágyam most, hogy találjak egy jó nagy magnót és pár kazettát hozzá. Egyelőre egy fülhallgatós lejátszóig jutottam. Lelkesen gyakorol, és meglepően fejlődőképes.

A kiránduláson és a táncoláson kívül – hogy megőrizzük alakunkat – sokat sportolunk és játszunk. Nemrég meglepett egy szemétbálákból épített csúszdaparkkal, én pedig találtam neki egy hullahopp-karikát.

Mikor pedig két hónapja voltunk együtt, egy szemeteszsáknyi színes labdát kapott tőlem. Bár jó ötletnek tűnt, mégis ez volt az eddigi legkevésbé eltalált dolog, amit adtam neki. Egyáltalán nem értette, mi a jó abban, hogy golyókat dobálunk egymásnak. Számára élvezetesebbnek bizonyult valami egész mást kezdeni az ajándékommal:

Néha nem tartok vele, mikor préselni megy; hogy legyen időm kitakarítani a konténert; vagy hogy gondozzam a növényeket, amiket együtt ültettünk el a konténer melletti kis kertben. Az egyikből paradicsom lett, de sajnos nem tudtuk megkóstolni sem; mert labdának hitte a piros, gömb alakú zöldségeket, egyből magába pakolta és kockává préselte őket. Szakmai ártalom.

Minden este a kis kertben ülve nézzük a naplementét. Ő zenét hallgat és – hogy én se maradjak ki semmiből – énekli nekem, amit hall; közben pedig nézzük a paradicsomot, és várjuk, hogy újra termést hozzon.