2008. augusztus 26., kedd

GYERMEKBETEGSÉGEK

Murakami Haruki regényein kívül az elmúlt években magyarul is megjelent japán irodalom nem nyerte el a tetszésemet, a Truancy kapcsán minden alkalommal hivatkozott Battle Royale-t például egyenesen érdektelennek éreztem. Így hát a kíváncsiság volt az oka, hogy beruháztam Isamu Fukui bemutatkozó regényére.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az ember 17 évesen a szerelemről és a lázadásról akar írni. Meg abban sem, hogy bármennyire is keresi, még nem találja azt a hangot, amin érdemes lenne megszólalnia. Pedig a Truancy témájából, helyzeteiből, és karaktereiből nem következik eleve, hogy a végeredmény gyenge lesz. A regény utolsó mondatai közül a következőket:

„(Vessünk véget a vérontásnak!) Vessünk véget az elnyomásnak! Helyükbe lépjen az iskolatagadás örök szabadsága!”

mintha nem is a könyv egyik főhőse, Zyid, hanem maga Ivan Illich mondaná – aki egyenesen odáig merészkedett, hogy összedobott egy művet, melyben az iskolát „Új Világvallásként” emlegeti. Ez a Deschooling Society. Ritualization of Progress (ha jól tudom, 1971-ben jelent meg).

Ennek egyik alapgondolata, hogy ti.

„Ha valaki elfogadta az iskola szükségességét, könnyen lehet más intézmények zsákmánya. Ha a fiatalok megengedték azt, hogy képzeletüket a tananyagszerű oktatás alakítsa, akkor mindenféle intézményes tervezéstől függővé válnak.”,

a Truancy fő érve az iskolába járás ellen (vagy legalábbis az oktatás olyan módon való megszervezése ellen, ahogy az a regény helyszínéül szolgáló Városban történik). Kulcsszó a tervezés: Fukui Városában az iskola tulajdonképpen egy futószalag, amire a gyerekek ilyen-olyan állapotban kerülnek fel, de amiről lekerülni csak egyféle állapotban – uniformizáltan, idomítottan (llich: az oktatási rendszer „egyetemesíti az elvárásokat”) lehet. A regény címadó szervezete, a Truancy tagjai pedig azok, akikről Illich a következőképpen ír:

„Az Alma Mater elleni lázadók "sikere" (…) sokszor csupán egy fakultás létrehozása, nem pedig annak a bátorságnak a kifejlesztése, amely saját, személyes tanításával fertőz másokat, és felelősséget vállal az eredményekért.”

A regény mögött tehát felismerhetően (kíváncsi lennék, mennyire tudatosan) ott áll egy markáns oktatásszociológiai álláspont. Na most, az eleve izgalmas, hogy egy 17 éves fiú, aki tehát – hogy úgy mondjam – „benne van az iskola sürejében”, Illich felől fogja meg a témát – életkorából adódóan valószínűleg ráadásul ösztönösen. Érdekes kérdés, de most nem megyek bele, hogy ez a tény önmagában igazolja-e bármennyire is az Illich-féle (többnyire kizárólag kuriózumként kezelt = komolyan nem vett) álláspont létjogosultságát. E helyett kénytelen vagyok elmondani, hogy mint könyv, szerintem miért nem jó a Truancy.

Ott van először is a kiszámíthatóság. A történet minden jelentős eseményét (hogy Zyid és Umasi testvérek, és hogy a polgármester az apjuk; hogy Tack beleszeret Noniba; hogy Tack a rózsát nem Noninak, hanem halott húga sírjára szánja; és hogy Umasi öli meg Edwardot) előre lehet látni. Egy olyan, a regényidő szempontjából múltbeli esemény van, amire szerintem határozottan számítani lehet, aztán mégsincs kimondva: hogy Zyid és Umasi annak idején Noni miatt távolodott el egymástól. Tudván azonban, hogy Fukui egy trilógia első részének szánja a Truancy-t, sőt, már dolgozik a folytatáson, amely épp a mozgalom kialakulását fogja részletesen tárgyalni; az az érzésem, hogy ez a mozzanat sem rejtélyesebb egy nyílt titoknál.

A kiszámíthatóság mellett zavaróak a csataleírások; az, ahogy Fukui az információkat „dolgoztatja fel” a szereplőivel; és bajos a karakterek motivációjának ábrázolása is.

A csataleírások minősége már csak azért sem mellékes, mert a 463 oldalas könyv – nem szeretnék túlozni, de – egyharmadát különféle harcok teszik ki; sőt, a könyv legvégén helyet kapó csúcsjelenetben Zyid és Tack sem intellektuális síkon száll szembe egymással. Ehhez képest ezek a leírások igencsak nehézkesek – nagyjából olyan érzésem volt az olvasásuk közben, mintha az újonnan vásárolt porszívó használati utasítását tanulmányoznám. Fukui érezhetően igyekezett különleges helyszínekre megírni az összecsapásokat: van bunyó szökőkútban, metrón, virágágyás közepén, de a csúcs mégis a vegyesbolt-béli összeütközés. Ez a – mellesleg szintén nagyon fontos – jelenet (amiben Edward két magasrangú truantot is megöl) tökéletesen példázza a szerző igyekezetét, hogy amit ír, az minél sokszínűbb, sőt: minél bizarrabb legyen. Sajnos azonban az ilyen:

„(…) kihajolt egy dezodorospolc [sic!] mögül, és tiszta fejlövést vitt be egy másik törvénybehajtónak.”,

és ehhez hasonló mondatok (egyszer a sampon is valakinek a fejére csurog) inkább nevetségesen, mint érdekesen hangzanak. Az pedig, hogy olykor egy „Kurva anyád!” is elhagyja a szereplők száját, nagyjából olyan érzést váltott ki belőlem, mintha bölcsődében hallanék káromkodni egy rózsás pofijú lurkót. Abszurd.

A mechanikus, és így unalomba fulladó csataleírások mellett szembetűnő, hogy a szereplők milyen lazán tudomásul vesznek különféle fajsúlyos eseményeket. Tack például nem sokat szarozik, amikor megtudja, hogy Umasi és Zyid testvérek, és hogy a fő-ellenség polgármester pedig az apjuk.

„Tacknek szüksége volt néhány másodpercre, mire feldolgozta az értesülést. A dolog stimmelt, és Tack minél többet gondolkozott rajta, annál inkább csodálkozott, hogy eddig nem jött rá magától.” –

tudjuk meg. A lényeg itt „a dolog stimmelt” – kitétel: nagyjából ekkora megrázkódtatás Tack számára minden, amin keresztülmegy. Ugyanígy elnagyolt, összecsapott a motivációk ábrázolása is, például:

„Tack teljesen összezavarodott egyedül maradva a sötétben, de aztán gyorsan rájött, hogy nincs mit tenni, követnie kell az utasítást.”.

(Ezzel a mondattal egyébként a könyv egy további – a szerzőtől független – hibájára is rá lehet mutatni: a fordítással nagyon sokszor problémák vannak, elsősorban a szórenddel kapcsolatban.)

Fukui választott egy érdekes témát, és kitalált egy izgalmas alaphelyzetet: a fiú, akinek imádott húgát megöli a truantok vezére, beépül a Truancy-ba, hogy bosszút állhasson testvére gyilkosán. Ahogy azonban telik-múlik az idő, mindenkit előszeretettel legyilkol, csak éppen azt az egyet nem, akinek a likvidálására megesküdött. Sajnos azonban egy ilyen sztoriból nem sok jó kerekedhet ki a pszichológiai folyamatok hiteles és gondos ábrázolása nélkül.
Fukui talán egy kicsit korán írta meg ezt a könyvet.

2008. augusztus 24., vasárnap

WET SIDE STORY

Van egy „barátom”, aki már a Kooks-ot is nehezen nyeli le nekem. A Moog-szimpátia meg minden határon túlmegy nála; úgyhogy ha képes egyáltalán ilyenre velem kapcsolatban, volt egy kb. fél órás időtartam most nyáron, amikor nagyon büszke lehetett rám. A Moog idei voltos koncertjét ugyanis legalább ennyi ideig ócsároltam neki. Megcsinált ugrabugra; műbalhék; két sláger és egy rakat felejthető, fantáziátlan szám; flancos fellépőruhák; sok felesleges pofázás; önteltség; sikítozó lánykák.
Kedves „barátom”! Tegnap a Zöld Pardonban [ide hallom, ahogy (kéjesen) felnyögsz] megláttam az érem másik oldalát is. Bocsi.

Bizonyos okoknál fogva 6-ra a villamosmegállóban kell lennem. Én érek oda először, a villamosok jönnek, mennek – és az egyikről leszállni készül egy kockás inges srác, akiről megállapítom, hogy pompázatosan fest…
De ne szaladjunk ennyire előre!

Hetente átlagosan kétszer járok színházba, de nagyon ritka az olyan alkalom, amikor kiöltözöm. Ennek részleteit most hagyjuk; nemsokára úgyis kezdődik az új évad, lesz módom megfelelőbb kontextusban értekezni e szokásom okairól és következményeiről. Itt most mindössze azért teszek említést róla, hogy érzékeltessem: a művészet iránti tisztelet kifejezéséhez nem szokásom segítségül hívni a ruhásszekrényt. Többnyire. Merthogy tegnap azon vettem észre magam, hogy a felkeléstől kezdve azon agyalok, mit vegyek fel. Akármennyire megkreáltnak éreztem is, azt eddig is elismertem, hogy a Moognak nagyon konzekvensen összerakott, tudatos színpadi megjelenése van. Ami úgy látszik, akkora hatással van rám, hogy úgy érzem, nem mehetek el akármiben egy Moog-koncertre. A történet nem az azon való morfondírozásról szólt, hogy vajh’ miben néznék ki a legjobban. Hanem arról, hogy mi az; ami passzol oda, ami méltó az alkalomhoz – de ami még én vagyok. Gondolom, hasonló szempontokat vesz figyelembe az is, aki kiöltözik, mikor színházba megy. Ahogy másnak a színház az ünnep, nekem, úgy tűnik, a Moog-koncert az.
Szinte intellektuális megpróbáltatás volt kiválasztani, miben menjek, legyen-e rajtam ékszer, milyen színű legyen a körmöm. Érdekes élmény, hogy a művészet még az életemnek az ilyen, számomra viszonylag jelentéktelen rész(let)ét is képes befolyásolni.


Tehát a nagy nehezen összerakott szerelésemben várom a többieket, mikor a szemrevaló kockás inges feltűnik a színen. Nyílik az ajtó, kilép, megnéz (nem volt ott más rajtam kívül) – húha, tényleg prémium-kategória. És pont olyan, mint Tonyo. Jesszusom, ez a Tonyo.

A zenekar egy további tagjával. A következő villamossal meg jön még másik kettő. Meg a többiek. Elújságolom a nagy hírt, ami láthatóan – akárhanyadszorra mesélem – engem villanyoz fel a legjobban. Annyi baj legyen, sörözzünk. Ezt a részt átugrom (de legközelebb meggondoljuk, kivel nyittatjuk ki az üveget).

Fél 9 körül már nagyon hideg van és fúj a szél, mégis, mire kezdődik a koncert, egész tisztességes tömeg gyűlik össze a színpad előtt. Nagyjából a negyedik sorban állunk, körülöttünk szinte csak (többnyire fiatalkorú) lányok. Ez kicsit sem lep meg, számítottam rá. Ami meglep, hogy a kockás ing cserben lett hagyva egy fekete zakó, egy fehér ing, és egy fekete mellény kedvéért.

Rajtam fehér blúz és fekete mellény. Sikerélmény. Most akkor gáz vagyok?

Az Everybody wants egyből a második. Tonyo jóval visszafogottabb, mint a Volton: a számok közti monológjai rövidebbek; egyszer sem mondja el, hogy jobban játszanak feldolgozást, mint az a banda, akitől feldolgoznak; a színpadot sem hagyja el, hogy pacsizgasson az első sorral (na jó, egyszer lehajol és pacsizgat mégis, de ez így is határozottan pozitív irányú fejlődés). „Érdekes módon” most is adódnak technikai malőrök az egyik gitárral, amire megint felhívják a figyelmet, de a kivitelezés a Volthoz képest ez ügyben is lájtosabb (Akkor húrszakadás áldozatává váltak a fiúk. Tonyo: „Aki tud gitárt húrozni és feljön segíteni nekünk, kap egy puszit!” Nem sokkal ez után hagytam el a helyszínt.). És hát valami szakadtság csak kell ennyi jólöltözött srác mellé: az egyik gitáron valami, látszólag funkciót nélkülöző szigszalag-szerű bővítmény figyelhető meg.

De a visszafogottság olyan jól áll a srácoknak, hogy az ilyen, vélhetően imidzs-vezérelt húzások sem zavarnak, sőt: a show részének érzem őket. Az pedig egyenesen meglep és igencsak imponál, hogy Tonyó beszól a közönségnek: „Ha érdekel titeket, elmondom… bár nem hiszem, hogy bármelyikőtöket érdekelné… de azért elmondom (…)”.

De a koncert legjava még hátravan. Tovább táncolunk a nem túlzottan egyedi, de kellemes számokra, elhangzik aktuális kedvencem, a Make me happy is (szerintem Tonyónak ez a dal áll a legjobban); majd fél 10 körül, épp, mikor az I like you kerül sorra, zuhogni kezd az eső. Fantasztikus érzés így ugrálni, és mennyire szép keretet kap a történet: az estém egyik leglényegesebb pontja tulajdonképpen megsemmisül. Annyira elázom, hogy a fehér blúznál csak a fekete mellényemből tudok több vizet kifacsarni. Úszom a boldogságban.

Tonyóék pedig megússzák szárazon (ezt a koncertet még).

2008. augusztus 21., csütörtök

DANCE, I SAID DANCE!

Tegnapi, soproni piknikes produkciójával Parov Stelar és csapata is feliratkozott a 2008-as év legjobb koncertjeit tartalmazó szubjektív listámra.

Pedig amikor kora este megérkezünk Sopronba, még félő, hogy az időjárás keresztbe tesz a rendezvénynek: nem csak a pesti 45 fok után tűnik hidegnek az idő, ráadásul esik is. A körülmények dacára célba vesszük a Fő teret: a mi piknikünk egyik kedvenc hazai zenekarunk, a Barabás Lőrinc Eklektrick koncertjével kezdődik. Nem mondhatni, hogy tömegek gyűlnek össze az MR2 Színpadnál, de ennek oka egyrészt a korai kezdési időpont, másrészt az eső; és semmiképpen sem a koncert minősége lehet. Lőrincék hozzák megszokott formájukat. Sena és Juli ezúttal is összeöltözve (most épp pirosban mindketten); Sena újfent kifejezetten barátságos, folyamatosan kommunikál a közönséggel; Jávor arcán a megszokott non-stop vigyor; most is elmondják, hogy a Ladal nem jelent semmit, de legalább visszafele olvasva is ugyanaz (Lőrinc az ügyeletes hangosszótár); megint kapunk populáris és kevésbé ismert dalokat is (előbbieket főleg a koncert végén, illetve a ráadásban). Lőrincék koncertje nem okoz túl nagy meglepetést, de a szerethető zenészekből álló csapat ezúttal is magas színvonalon teljesít.

Ezután a Deladap!-ra várva felmérjük a terepet, és megállapítjuk, hogy a hangulat kicsit egy falusi búcsúra, kicsit egy fesztiválra emlékeztet. Utóbbiért elsősorban az a tény felelős, hogy két színpad van, melyeken felváltva zajlanak a programok; előbbit az utcákon mindenfelé felállított édesség-, pattogatott kukorica-, és lufiárusok miatt érezzük. Úgy tűnik, a Piknik, legalábbis így kora este (a Deladap!-koncert 7-kor kezdődik), elsősorban családi program: mindenfelé lufival rohangáló kisgyerekeket látni. Egyikük, egy pókemberes léggömb boldog tulajdonosa ráadásul fogja magát, és beáll az utca közepén felállított színpad elé, a legelső sorba. Pár szám után aztán elhagyja a helyszínt – a Deladap! láthatóan nem elég meggyőző számára. Egyetértünk vele.
A bécsi illetőségű; de cseh, szerb, orosz és magyar tagokból álló zenekar a progresszív jazzt és a hagyományos cigány zenét vegyíti. A végeredmény egy nagyon vidám, nagyon szerethető és táncolható; de minden kísérletező kedv ellenére sem eléggé formabontó hangzásvilág. Úgy tűnik azonban, hogy csak mi fanyalgunk és várunk egy kicsit még kevésbé autentikus cigányzenét [nem mintha az autentikus cigányzenével bármi gondunk lenne (sőt), de ha egy zenekar lépten-nyomon, mint újító van artikulálva; akkor ennél talán elvárható egy picit messzebbre merészkedni]; mert a közönség egyre népesebb, és rengetegen táncra is perdülnek körülöttünk.

Nem várjuk meg a koncert végét, mert szeretnénk belehallgatni a Kaukázus koncertjébe a másik színpadon. Ekkora – 8 körül járunk – a rossz idő miatt sötétedni kezd, de nem hisszük, hogy csak ez lenne az oka, hogy kifejezett tömeget találunk az MR2 Színpad előtt. A közönség összetétele a délutáni matinékoncerteken tapasztaltakhoz képest megváltozik: támadnak a fiatalok, közülük is az ún. alternatív fajta. Komolyodik a helyzet.
Az eső időközben zuhogni kezd, de a tömeg csak nem oszlik. Masszív rajongótábor, ollé. Nem problémázik sokat Kardos-Horváth János sem, nyomja a tanmeséket két szám között – könnyű neki, ő a fedett színpadon szárazon marad. A mi szemünk már kevésbé: hol a sírástól, hol a nevetéstől csordul ki a könnyünk. A színpadon szerintünk legfeljebb egyetlen formában, a dalszövegeken keresztül van létjogosultsága az aktuál-, és egyéb politizálásnak. Október 23-ról dalt írni mindenkinek szíve joga, de a dal előadása előtt szubjektív (!) történelemórát tartani, az már kissé bajos. Kardos-Horváth János márpedig nem tudja megállni. Még az Anglia előtt sem fogja vissza magát: megint minden anglofilt (megszólítva érzem magam), hogy London szép és jó, nagyon hepik ott az arcok és jó, hogy nagy a választék teából; de azért dádá Anglia, az a gyarmatbirodalmasdi (sic!) nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt. Kíváncsiak vagyunk, a makacsul növekvő közönség soraiból hányan vannak, akik akár egy tovaillanó pillanat erejéig elgondolkodnak Kardos-Horváth szavain. Mármint rajtunk kívül – valahogy nem jól lett ez kiszámolva odafent a színpadon…
Hiába Anglia és Szeplős váll, Lángos-tejföl, meg Szalai Éva – szóval az apolitikus dalok; hiába a többnyire valóban zseniálisan megírt szövegek. A számok közti agymosások mindezt tönkrebarmolják, és ezt a Kaukázus-koncertet is ideológiai továbbképző tanfolyammá degradálják. Kár érte.

Ráadás legalább nincs. Amint lehet, előremegyünk a kordonokhoz, mert nemsokára kezdődik a nap fénypontja; a koncert, amiért jöttünk.

A fél 10-es kezdésből végül nagyjából 10 óra lesz; de cserébe mire Parov Stelarék színpadra lépnek, teljesen besötétedik, és az eső is eláll. A koncert nehezen és méltatlanul indul: a fél órás csúszás oka láthatóan a technikai körülményekben keresendő. Hol Parov, hol Marcus, hol Stefan ismételgeti a technikusoknak, mire lenne szüksége. Az egyik mikrofon úgy, ahogy van, nem működik, le kell cserélni; az első pár szám alatt a szaxofont alig hallani; Andreasnak alkalmanként nem csak dobverőit, hanem a dobfelszerelés egyes elemeit is a kezében kell tartania zenélés közben. A koncert folyamán a csapat többször kiegészül jellemzően a dob körül ólálkodó technikusokkal.
Guest stars ide, vagy oda; színpadi jelenlét tekintetében az örökké mosolygó Marcus viszi a prímet. Nagyon jó érzés olyan zenészt látni, akiről lesüt, hogy imádja, amit csinál, hogy örömzenél – Marcus ilyen zenész. Energiája, játékossága és profizmusa lenyűgöző.

A show az egyik legerősebb számmal, a Matildaval indul – Parovék magasra teszik a lécet. Aztán simán átugorják. A kábé 1 óra 10 perces koncert végig egyenletes színvonalú, egy szám erejéig sem ül le a hangulat. Kapunk egészen friss számokat is; és a Homesick kivételével (amit koncerten sosem játszanak) előkerül minden nagy kedvenc a Lovetól a Chambermaid Swingen keresztül a Lost in Amsterdamig. A ráadásszám (újabb sláger: On my way now) keltette eufóriára rátesz egy lapáttal az a véletlen, hogy a tűzijáték éppen akkor kezdődik, mikor Parovék visszajönnek. Láthatóan ők maguk is élvezik a helyzetet: Marcus szándékosan a színpad szélére állva játszik, hogy láthassa a tűzijátékot; és mikor épp szabad a keze, lelkesen, kisgyerek módjára mutogat az égre. Nehéz eldönteni, hogy merre nézzünk. Az egyébként is gyönyörű soproni Fő tér az ünnepi tűzijátékkal kiegészülve tökéletes(en különleges) koncerthelyszínné válik.

Amely koncerthelyszínt sajnos kénytelenek vagyunk elhagyni – a második ráadást nem sikerül kiordítanunk-, és tapsolnunk Parovékból. Persze így is eleget táncoltunk és ugráltunk – az izomlázhoz, legalábbis.

2008. augusztus 16., szombat

A MŰVÉSZET VAJON MI?

Nemrég a Duna-parton söröztem egy barátommal, aki megkérdezte, nem tudom-e, mi az a két bazinagy (nem éppen így fogalmazott, mert sosem használna ilyen szavakat) portréfotó a budai váron. Fogalmam nem volt. Azóta ellátogattam a Ludwig Múzeumba, és megvilágosodtam.

Braco Dimitrijević szarajevói származású, Franciaországban élő és alkotó képzőművész 1948-ban született. 1969-ben indult el az ismertség felé azzal a megmozdulásával, hogy lejegyezte pár járókelő nevét, akivel találkozott az utcán. Nem sokkal ez után egyikük fotóját ki is állította; majd 1971-ben Zágráb főterén, ahol állami ünnepek alkalmával politikusokról készült képek csüngtek, kiállította 3 teljesen ismeretlen ember portréját. Ez volt az Ismeretlen járókelők című sorozatának első darabja, melyet azóta számos új követett – a legfrissebb ezek közül az a bizonyos két óriásfotó a váron. A sorozat lényege, hogy Dimitrijević találomra kiválasztott embereket fényképez le, majd a képeket monumentálissá növeli, és valamilyen közterületen (pl. a londoni metró egyik állomásán a reklámplakátok között, felújítás alatt lévő épületeken, vagy ugye jellegzetes turista-látványosságok falán) – mindenféle háttér-információ nyújtása nélkül – kiállítja őket.

Az Ismeretlen járókelők keretein belül Dimitrijević ezen túl mellszobrokat, emlékműveket emel, és emléktáblákat állít innen-onnan összeszedett noname fazonoknak; mindezzel bevett fogalmakat értelmez újra, és létrehoz egy alternatív történelmet.

De Dimitrijević nem az a fajta művész, aki kimerül az ún. fő művében. A LuMú kiállítása az Ismeretlen járókelők sorozatának néhány elemén túl a művész több másik korszakába is betekintést nyújt; és milyen jól teszi!

Ott vannak például a korai munkák; mint a Világzászló című sorozat. Ennek koncepciója, hogy Dimitrijević egy ecsettisztításra használt rongyra cseréli különböző hajók – nemzeti – zászlóit, majd így fényképezi le őket. Ez a sorozat a művész egyik legkorábbi műve, de már ebben is megmutatkozik, mi érdekli igazán: a megszokott hatás összezavarása egy hivatalos jel valamilyen személyessel való helyettesítése által. Ugyanígy, már a legkorábbi periódusban bevon az alkotói folyamatba vadidegeneket, tehát elkezdi érdekelni a művész és nem-művész közti határvonal. Véletlen szobor és Véletlen rajz című sorozataiban csak előkészíti a helyzetet, amelyből aztán a járókelők beavatkozásával lesz (lehet) műalkotás: tejeszacskót tesz az útra, és ha az arra járó autós átmegy rajta, megkérdezi a sofőrt, műalkotásnak tartja-e a szétfröccsent tejből álló foltot – ha igen, aláíratja az úttesten keletkezett pacát az autóssal. Ugyanezt megcsinálja útra locsolt vízzel is, ami számára onnantól kezdve, hogy egy autó keresztülhaladva rajta széthordja, művészetként értelmezhető. Máskor villamossínre tesz fehér papírt, és miután a jármű áthaladva rajta széttépi, fényképet készít róla – kész is a "rajz".

A történet lényege az azzal való kísérletezgetés, hogy mi számít még alkotásnak, és mi az, ami már nem nevezhető annak; és hogy vajon – a vízfoltos esetben például – ki volt az alkotó, azaz kit illet meg a szerzőiség joga: Dimitrijevićet, az ismeretlen sofőrt, netán az autót?

Dimitrijević az a jó fajta, értsd: tényleg kíváncsi művész. Nem csak az eddig említettek, hanem minden más munkája is kísérletező kedvről és az alternatívák kutatása iránti elkötelezettségről árulkodik. Az Interjú-interjú például egy bravúros, több táblából álló öninterjú; aminek lényege, hogy minden táblán egy (Dimitrijević életrajzával, és általában a művész-léttel kapcsolatos) kérdés; de két, és persze: egymástól lényegében különböző válasz olvasható.
Az Ismeretlen járókelők mellett talán legismertebb művében, a Történelem utáni triptichon című installáció-sorozat minden darabjában pedig egy (múzeumtól, magángyűjteményből kölcsönzött) eredeti festményt (Picassot, Modiglianit, Malevicset, Mondriant…), egy használati tárgyat (hangszert, csizmát, lapátot, biciklit…), és egy zöldséget/gyümölcsöt (banánt, almát, narancsot, citromot, tököt…) tesz egymás mellé.

Ez az ironikus, sőt, a provokatív felhangot sem nélkülöző ötlet a magas művészet-mindennapi élet-természet hármason túl a freudi felettes én-én-ösztönén kategóriákat is felidézi; és rávilágít, hogy – a művész szavaival élve: – „A világ nem mesterművekből áll, sem nem biciklikből vagy almákból, hanem mindezekből együtt.”.

Szintén Dimitrijević szerint „Ha a Holdról nézzük a Földet, alig van távolság a Louvre és az állatkert között.”, amit egy újabb installáció-sorozattal, a Kultúrtájképek cíművel igyekszik bizonyítani. Itt az eredeti műalkotások mellé tárgyak és gyümölcsök, illetve zöldségek helyett élő állatok kerülnek; és ami igazán érdekes, hogy ezeket a műveket 1988-ban a párizsi állatkertben is installálta, amikor krokodilok, párducok, jaguárok, oroszlánok és gorillák ketrecében helyezett el világhírű festményeket.

Ezek a munkák a természet és a kultúra egymás mellé helyezésén túl kétfajta kulturális modellt – a nyugatit és a természettel jóval nagyobb harmóniában lévő „másikat” – ütköztetnek, plusz ráirányítják a figyelmet a különböző állatoknak a vallásokban és mitológiákban betöltött szerepére is.

Dimitrijevićben az a jó, hogy – ahogy talán sikerült érzékeltetnem – pofonegyszerűnek ható ötletei rengeteg érdekes kérdést vetnek fel; és így a mellett, hogy kreativitásukkal elbűvölik, bőségesen ellátják gondolkodnivalóval is a nézőt. Szeretem, ha valami formailag nem hivalkodó, tartalmilag viszont túlburjánzik; mert úgy érzem, a legzseniálisabb elme ahhoz kell, hogy sokat tudjunk mondani kevéssel. Azt hiszem, nagyjából ugyanazért vonz Dimitrijević művészete, amiért az írás elején említett barátom szerint a kedvenc nyakláncom passzol hozzám: mert "egyszerű, de nagyszerű.”.

2008. augusztus 14., csütörtök

ŐRÜLT JÓ BULI

A sötét lovag okozta lázban égve többször újraolvastam azt a két Batman-képregényt – A gyilkos tréfa, és az Arkham Elmegyógyintézet címűeket – melyeknek a legnagyobb hatásuk volt Nolan filmjére. Most az utóbbiról következik egy s más.

A Képes Kiadó jóvoltából idén júliustól magyarul is hozzáférhető Arkham Elmegyógyintézet 1989-ben jelent meg először. A képregény alcíme – A Serious House on Serious Earth, magyar fordításban Komor ház komoly talajon – az 1985-ben elhunyt angol író-költő-jazzkritikus, Philip Arthur Larkin Churh Going című versének 55. sora. A címadó intézmény eredeti neve – melyet az alapító Amadeus Arkham pszichés betegségben szenvedő, végül életének öngyilkossággal véget vető anyjáról, Elizabeth Arkham-ról kapott – Arkham Kórház.

Az AE sztorija (Grant Morrison munkája) szerint az intézetben lakók Joker vezetésével elfoglalják az épületet, és különféle követelésekkel állnak elő. Ezek közül a legutolsó, hogy Batman – mivel hitük szerint közéjük tartozik – menjen be közéjük. Batman nem tehet mást, teljesíti a (többnyire épp általa Arkhamba juttatott) betegek kívánságát; és ezzel kezdetét veszi a kóválygás az elmegyógyintézet falain belül. Na meg persze Batman lelkében. Ezt a képregényt ugyanis, hasonlóan A gyilkos tréfához, az foglalkoztatja, hogy vajon mennyiben más Batman, mint őrűlt(nek nyilvánított) ellenségei (És mivel tulajdonképpen A sötét lovag központi kérdése is ez, nem csoda, hogy a Batman-képregények közül Nolan elsősorban erre a kettőre támaszkodott filmje készítésekor). Míg az AGYTben Joker vidámparkja a helyszín; az AE egy zártabb, önmagában kísértetiesebb terepen veszi le a szájkosarat Kétarcról, a Kalaposról és a többiekről. És ahogy az AGYT is párhuzamosan túszdráma (ott Gordon nyomozó jár pórul) és eredettörténet (ott Joker kialakulásának egyik verzióját olvashatjuk), úgy az AE is felváltva tárja elénk Batman elmegyógyintézet-beli kalandozását és az intézmény létrejöttének történetét. A két szálat maga a denevér-motívum kapcsolja össze (Amadeus anyját egy denevérre emlékeztető látomás kergeti őrületbe.).

Ami a sztorit illeti, abban elsősorban az az érdekes, hogy itt a megszokottól eltérően kiderül: a denevér is ember. Ebben a történetben Batman jóval inkább egy, az esze elvesztésétől rettegő, összezavarodott átlagpolgár; mint föl-le röpdöső igazságosztó szuperhős. De nem csak Batman ábrázolása atipikus, más karakterek is alternatív sztorit kapnak: Kétarc pl. egy sikertelen kezelés eredményeként válik maga alá vizelő, döntésképtelen ronccsá.
Ott van aztán Joker. Az egész Batman-univerzumból neki van talán a legkevésbé egyértelmű háttere, úgyhogy az ő ábrázolását illetően nem igazán beszélhetünk alternatív verziókról. Az AE Jokere mindenesetre drágámnak szólítja Batmant, sőt, egy helyütt a seggébe is belemarkol. Érdekes, hogy amikor A sötét lovagot, annak is a Batman nem gázolja el Jokert - jelenetét először láttam, és egyértelműen éreztem benne a szexuális felhangot, hogy is mondjam… freudista megszállottnak éreztem magam és szégyenkeztem. Aztán amikor másodszor néztem a filmet és elérkezett ez a bizonyos jelenet, beugrott az a rajz az AEből, amelyiken Joker Batmant taperolja.
A sötét lovag egy másik részénél elsőre működött az asszociáció: hogy a filmben Joker egy általa bűvésztrükknek nevezett akció folytán rosszkor, rossz helyen lévő alanya szemét egy ceruzába nyomja; azt valószínűleg az AE elején lévő egyik epizód ihlette. (Ebben telefonon beszél Batmannel, és állítása szerint egy kihegyezett ceruzát döf egy 19 éves lány szemébe – mint később kiderül, a dolog valójában nem történt meg, áprilisi tréfának szánta csupán.)

Az érdekes történet és a zseniális karakterábrázolás mellett az AEt az illusztrációja teszi must have-vé. Dave McKean szürreális hatású festményei (mert ezek nem egyszerűen rajzok) a szuperhős-sztorik illusztrálásának minden írott és íratlan szabályával szembemennek. A vonások bizonytalanok, a kontúrok elmosódnak – és mindez különösen magára a főszereplőre igaz. Batmannél mindenki – legyen akár ápolt, akár ápoló – pontosabban, részletesebben van ábrázolva: a denevér alakja kifejezetten elnagyolt, legtöbbször gyakorlatilag olyan, mint egy kétfülű fekete massza. Mindez persze Batman pszichés állapotát, összezavarodottságát tükrözi – az illusztráció tökéletesen érti a történetet. A központi figura ábrázolásához hasonlóan bravúros az is, ahogy az elmegyógyintézet falain belüli és az azokon túli világ kinéz. Előbbi tobzódik a színekben (elég csak Joker zöld hajára, és az ebben a sztoriban lila helyett kék kabátjára utalni), utóbbi fekete-fehér: mintha a dolgok Arkhamon belül történnének, mindaz, ami kint van, vázlat lenne csupán.
Végül kiemelendő a szöveg megjelenítése: a karaktereknek saját betűtípusuk van, Batmannek saját buborékszíne is, Joker anarchizmusa pedig ebben sem ismer tréfát – vörös mondatai nem kapnak szövegbuborékot.