JÁTSZD ÚJRA, BATMAN!

A közelmúltban megjelent batmanes újdonságok közül már csak egy maradt, amiről illenék e helyütt beszámolnom. Az alig több, mint egy órás, 6 különböző japán rendező által készített rövidfilmből álló Batman: Gotham Knight ugyan elérhető magyar szinkronnal is, de az helyenként annyira rémes, hogy inkább maradnék az eredeti verzió címeinél.

Az első rész, a Have I got a story for you annak a Studio 4 °C-nak a munkája, mely a Transformerst és az Animatrixot is jegyzi. Ebben az epizódban egy négyfős gyerekbanda tagjai egymás után mesélik el főhősünkkel kapcsolatos élményüket. Batman az első sztori szerint szétfolyó, elolvadó árnyéklény (ábrázolásában kifejezetten gonosz, és bamba); a másodikban hegyes fogú, vérbeli denevér; a harmadikban pedig robot (szárnyai sincsenek, ugrál egyik háztetőről a másikra). A 3 Batmanben csak az ellenség a közös, és persze az, hogy mindegyik esetben megmenti az elbeszélőt. Az epizód csattanója, hogy mikor a negyedik gyerek elkezd azon sajnálkozni, hogy őt még sosem mentette meg a Denevér, az fogja magát, és – üldözője elől menekülve – bevetődik a placcra, ahol a három fiú és a lány beszélgetése épp zajlik. Teszi ezt nem is akármilyen állapotban: megtépázottan, több sebből vérezve – szóval mindenre, csak egy emberfeletti szuperhősre nem emlékeztetően. És ha még ennyi dramaturgia sem elég, hát azt is elárulom, hogy a szerepek felcserélődnek, és a negyedik, aki addig minden buliból kimaradt, megmenti Batmant.
Lendületes kezdés egy jó tempójú és sztorijában is jól felépített résszel – túl tudja-e szárnyalni önmagát szeretett Denevérünk a további 5 epizódban?

A Crossfire című második részt a Production IG készítette (övék a zseniális Ghost in the Shell című anime is). Ebben két rendőr (Ramirez és Chris nevű társa) Arkhamba szállít egy rabot. A sztori szerint Chris nem éppen Batman-szimpatizáns: úgy gondolja, a Denevér nem több, mint egy önbíráskodó; és mivel ő nem szeretne ilyesfélékkel együttműködni, Gordon csapatának elhagyását tervezi. Ramirez erre berág, és hogy szónoklatát kényelmesebb körülmények között tarthassa meg, leállítja a kocsit – véletlenül pont a Maroni kontra „az Orosz” bandaháború egyik összecsapásának helyszínén. Hogy pontosabb legyek, a helyszín közepén. Elindul a lövöldözés, a maffiózók szorgalmasan irtják egymást; Ramirezék próbálják túlélni. Persze, Batman húzza ki őket a pácból – Chris kezdheti az átértékelést és a barátkozást a bizalom szóval.
A Crossfire az egyik leggyengébb, és mindenképpen a legbosszantóbb az összes rész közül. Utóbbinak az az oka, hogy bár a helyszínek között szerepel az Arkham Elmegyógyintézet, a készítők nem csapják le a saját maguk által feldobott magas labdát. Az ugyan reménykeltő, hogy amikor a rendőrautó beér a szigetre, az őrültek egyfajta panoptikum szereplőiként, mozdulatlan, egymás mellé állított bábokként vannak ábrázolva. Ezt a pár másodperces jelenetet leszámítva azonban az alkotóknak eszük ágában sem volt foglalkozni az őrülettel – a hangsúly kizárólag Chris Batmanről alkotott véleményén, illetve annak megváltozásán van. De, mivel még ez a téma sincs elég gondosan ábrázolva; a Crossfire hibás gyártmányként kerül le a futószalagról.

Érkezik utána a Lucius csodaszerkentyű-gyárába bepillantást engedő Field test. Ebben, a Batman: Gotham Knight-ban első alkalommal, színre lép a civil Batman: Bruce Wayne napközben fegyvereket tesztelget Fox-szal, vagy épp golfozik. A megjelenő ellenfél itt is Maroni, de a hangsúly nem igazán rajta; mint inkább a civil Batman, és a Bruce Wayne & Lucius Fox – kapcsolat bemutatásán van. Éppen ezért azt nem is érdemes felróni a Field test-nek, hogy egy kicsit lapos; amit viszont mindenképpen fel kell, az a rettenetes Bruce Wayne-ábrázolás. Persze, ízlések és pofonok; de ez a Bruce azért túlzottan is szépfiúsra sikeredett. Arról nem is beszélve, hogy a figura mozgása Batmanként jóval inkább egy részeg karvalyéra, mint egy félelmetes denevérére emlékeztet. (Elnézést a rosszízű poénért, de) Csodáltam, hogy egyik felhőkarcolóba sem csapódik be.

De nem érdemes kikapcsolni a lejátszót. A Field test utáni In Darkness Dwells ugyanis a legelső mellett a film legemlékezetesebb epizódja. Alaphelyzete (egy pap elrablása a mise kellős közepén, a gyülekezet tagjai hallucinálni kezdenek) zseniális; szerepelnek benne olyan sztárgonoszok, mint Madárijesztő és Gyilkos Krok; van benne csatornajelenet, emberrablás (sejtetve, hogy egy kannibál az elrabló); és Batman nem csak összedolgozik benne Gordonnal, hanem még interjút is ad az egyik hajléktalannak („Milyennek tűnik a város onnan föntről?” – „Mocskosnak!”). Az a pár jelenet pedig, melyekben Batman fejjel lefelé csüng valahonnan és a mellette (vagy inkább alatta) álló Gordonhoz beszél; a Batman: Gotham Knight legötletesebb képsorai közé tartozik. Fantasztikus atmoszféra, jól megtalált szereplők és megfelelő szereplő-ábrázolások, látványos akciók – minden igényem kielégítve.

Az ötödik, Working through pain című fejezet a Have I got a story for you-hoz hasonlóan a Studio 4 °C munkája. A felütés szellemes: Batman megsebesült, és valahonnan ki kell másznia (vö. mindennek a kezdete, hogy kisfiúként a kertjükben lévő kútba esik), hogy beszállhasson az Alfred által helyszínre vezérelt Batmobilba. Mászás közben bizonyos dolgokról (sebéről, egy patkányról), múltja egyes epizódjai, a „tanulóévek” jutnak eszébe – ezeket ismerhetjük meg vázlatosan. A Working through pain jól felépített, ügyesen megszerkesztett epizód; amely Batmannek, mint harcosnak a megszületésére, vagy legalábbis e folyamat egy rövid időszakára koncentrál – kicsit eredettörténet tehát; de semmiképpen sem akciómozi.

Annál inkább az az utolsó rész, a Deadshot. A Madhouse Studio munkája azzal indul, hogy Bruce Wayne visszaemlékezik szülei lelövésére – megint egy kis eredettörténet, de ezúttal a legelkoptatottabb fajtából. (Az epizód elején ingerenciám volt beletekerni a filmbe.) Ezek után jön Lövész (ha-ha, kissé talán… béna?!), akit „az Orosz” felbérelt, hogy ölje meg Gordont. Az akciót egy száguldó vonatról tervezi megvalósítani, Batman azonban közbelép. Indulhat a lövöldözés, bunyózás a robogó vonaton – ilyesmi mintha lett volna a Batman: kezdődik!-ben is. De ez nem gond, az akció látványosnak valóban látványos. Ami zavaró egy kicsit, az az e-mail és a PDA szavak félpercenkénti ismételgetése – Batman modern kütyüi ide, vagy oda; ezek a létező, általunk is nap mint nap használt technikai vívmányok, bár nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de nagyon nevetségesen hatnak egy Batman-filmben emlegetve.

Bár a Batman: Gotham Knight részei különböző alkotóműhelyekből kerültek ki, érezhető benne a szándék az egyes epizódok összehangolására. Nincs olyan fejezet a 6 közül, ami ne kapcsolódna legalább egy másikhoz. Batman pl. nem csak az In Darkness Dwells-ben, hanem az utolsó részben is csüng egy kicsit; Bruce fegyvergyűjteménye két egymás után következő részben is felbukkan; máshol sejteni lehet, hogy az esemény, amire utalás történik, az eggyel korábbi epizód fő történése. A film erényei közé tartozik azon igyekezete is, hogy a „Batman-jelenség” minél több jelentős aspektusát (kútba esés, szülők halálának végignézése), dilemmáját (Önbíráskodik-e Batman?), szereplőjét (Lucius, Alfred, Gordon, Ramirez, Maroni, stb.) és helyszínét (Arkham, Távol-Kelet) igyekszik felvonultatni. Összességében – minden hibájával együtt – a Batman: Gotham Knight élvezetes film – valószínűleg elsősorban a rajongóknak.

BE SPELLBOUND, PLEASE

Érdekes dolog ez a Zöld Pardon. Szinte bárki, akit megkérdezek róla, utálja; de azért nyaranta legalább kéthetente egy estéjét ott tölti. Még viccesebb, hogy az az egy-két ember, akit ott ismertem meg; állítása szerint szintén megveti a helyet, és fatális véletlen csupán, hogy pont ott találkoztunk. Hát izé… Én mindenesetre az elmúlt napokban megtaláltam a Zöld Pardon számomra ideális felhasználási módját.

Úgy kezdődött, hogy hosszú délelőttök, és még hosszabb délutánok végigangolozása [nemsokára nyelvvizsga(kísérlet)] után azon vettem észre magam, hogy nagyon vágyom az élő zenére – arról nem is beszélve, hogy az ilyen napok végén muszáj kimozdulnom egy kicsit. Sokat költeni viszont nem akaródzik, és társasághoz többnyire nincs kedvem mostanában (legalábbis alig vannak, akikét el tudom viselni) – innentől adott a helyzet. A héten két nap is volt (ráadásul egymás utániak), amiket egész napos fejtágítás után a Zöld Pardonban fejeztem be. Rájöttem, hogy nagyon élvezem az ilyen teljesen józan állapotban, egyedül, koncerten eltöltött estéket. Rengeteg energiát adnak; és nagyon érdekes, hogy mennyire más dolgokra figyelek, mennyire más jellegű történéseket veszek egyáltalán észre így; és mikor a barátaimmal, jó pár sör után vagyok hasonló helyzetben.

Szerdán azért mentem el, mert kíváncsi voltam Péterfy Borira (akit még sosem láttam/hallottam fellépni) – aztán kaptam helyette Balkan Fanatikot. És így is jó volt ez, sőt. Tegnap aztán nem volt variálás: Neo-t ígértek, Neo lett.

Pár bejegyzéssel lejjebb a Moog kapcsán egységes színpadi megjelenést emlegettem. Hát most kénytelen vagyok önismétlésbe bocsátkozni – a Neo is azon kevés honi zenekarok egyike, melyeknek tagjai minden fellépés alkalmával tudatosan összerakott és összehangolt szerelésben lépnek színpadra. Ezzel engem eléggé le lehet venni a lábamról; minthogy azt gondolom, ha az egész világ nem is, azért egy koncert mégiscsak: színház. A tegnapi fekete-lila-zöld kombinációról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Külön-külön is a leggyönyörűbb színek ezek, hát még, ha egymás mellé vannak téve. Külön megjegyezném, hogy eddig akárhányszor láttam férfin atlétarikót (vagy mi ennek a hivatalos neve), a hányinger kerülgetett; de ez a fekete alapon zöld levélmintás darab teljesen rendben volt. Na igen, az egyediséggel is eléggé le lehet venni a lábamról.

A 11 + 2 × 1 számos koncert a hetedik számig mintha rajtam és a nálam vélhetően kevésbé józan első soron kívül senkit sem érdekelne. Nem tudom eldönteni, hogy egy masszív 10 fős körön kívül senki nem ismeri a dalokat, vagy csak ez a 10 ember érzékel valamit nagyon tévesen; és a koncert valójában unalmas. Felfoghatatlan számomra, hogy az Absolution, ami pedig az egyik legjobb Neo-szám (és amit másodikként játszanak) miért nem mozgat meg senkit. Hiába, hogy a zenekar nem csak nagyszerűen játszik; de a tagok nem egyszer cirkuszi majmok módjára próbálják magukra vonni a közönség figyelmét (földön fetrengve/ülve gitározás, ugrabugra és tánci-tánci gitárral a kézben); a hetedik dalig a tánctér szimplán nézőtér. Azzal a különleges vonással, hogy több szám után egyáltalán nincs taps (!). Csipkerózsikát álmából a Diskhead ébreszti fel, ez az ominózus hetedik. A tömeg, úgy látszik, ekkor jön rá, hogy koncerten van – elkezdődnek az ugrálások. Mi több: már tapsolás is van! Az öntudatukra ébredt rajongók (avagy a frissiben azzá vált „koncertszédelgők”) meg is kapják, ami jár nekik: kettővel a Diskhead után jön a Spellbound, amit – miután sikerül felismerni, hogy melyik számról van szó – őrületes ováció fogad (egyetlen szám lesz, amelyiknek nagyobban lesz része – most érdemes tippelni, melyik; mert nemsokára kiderül). A Spellbound, ez a felvételen kifejezetten gyönyörű, varázslatos hangulatú, már-már lírai dal így, koncerten sokkal kevésbé dallamos, sokkal „diszkósabb”, dögösebb, agresszívebb. Nem mintha ezzel a verzióval baj lenne, sőt: nagyon érdekes, és nagyon élvezhető. Az meg érezhető, hogy a produkció, vagy annak legalábbis az eddigi része erre a számra van kifuttatva: a színpadkép először ekkor változik meg (játék a fényekkel és a színekkel). Megintcsak: egy, a vizualitással ennyire erősen hangsúlyozott dal lesz még…

Amitől nagyon tartottam a koncert előtt, hogy három számot nem fogok megúszni: az Everybody Come On-t, az It’s over now-t és az Aiiaiiiyo-t. Nem mintha kifogásom lenne bármelyik ellen, csak nekem ezek a legelkoptatottabb Neo-szerzemények. Volt továbbá egy olyan kívánságom is, hogy a Record Straight, az viszont legyen! Mert ahhoz pedig nagyon kellemes emlékeim fűződnek.
Jelentem, egész jól jöttem ki a buliból. A három nemkívánatosból kettőt nem játszanak, a Record Straight pedig van. Méghozzá ráadásban. Az elsőben. Merthogy kettő is kijut.

A Record Straight-ről ugyanazt lehet elmondani, amit a Spellbound-ról: élőben sokkal ugrálósabb a dolog (vagyis itt inkább az a helyes, hogy még a felvétel-változatnál is olyanabb). No és kitaláltátok-e vajon, hogy melyik a Spellbound mellett valódi sikert aratott és (a helyszín kijelölte határokon belül) agyon-színpadtechnikázott nóta?!
Hát persze, hogy az Aiiaiiiyo! Meg kell hagyni, a koncert legvégére, második ráadásnak betenni a dalt teljesen korrekt és persze érthető. Egyértelműen ez alatt a kábé 3 és fél perc alatt tombol leginkább a közönség – ami (bár jó nézni, azért) elszomorít. Igazán nem szokásom nyávogni a közönség összetétele és viselkedése miatt, most mégis úgy érzem, muszáj megtennem. Mert a Neo az egyik legprofibb zenekar ma Magyarországon, ami megérdemelné, hogy az ember ne egy sok évvel ezelőtt készített (lesz*rom, hogy „kultikus”) dalánál ragadjon le.

A SZEZON FAZONJAI

A nagy divatházak aktuális, 2008-2009-es őszi-téli kollekciói közül következzen az öt szívemhez legközelebb álló; az ötödikkel kezdve, a legjobb felé haladva.

Bár többnyire nem kedvelem a mintás ruhákat, a kép jobb felső sarkában lévő fekete virágos ruha gyönyörű. Különösen, mert egy ilyen hosszú ruhától talán kissé szokatlanul a nyaka is magasított; és rövidujjú, nem pedig pántos. Tetszik itt még a ceruzaszoknya (bal felső kép), ami a kedvenc szoknyafazonom; de ami miatt ez a kollekció igazán az én ízlésem, az a kép közepén lévő színes szoknyás, fekete-lila felsős, kesztyűs összeállítás. A szoknya bőségét a szűk, kissé buggyos ujjú selyemblúz és rajta az egyszerű, kötött fekete mellény nagyon szépen ellenpontozza; a fekete-lila párosítás pedig egyébként is a kedvenceim közé tartozik. Telitalálat a szett azért is, mert – a különböző anyagtípusok és a bő-szűk egymás mellé rakása miatt – egyszerre játékos-bohókás, és elegáns.

Annak, hogy a Marni kollekciója a negyedik helyre kerül, elsősorban az az oka, hogy közel állnak hozzám a (minél) nagy(obb), üres színfelületek. Tetszenek itt ezen kívül a több összeállításban visszaköszönő, elöl vagy sehogy, vagy övvel összefogott kabátok/kabátkák; és a narancssárga kabátos összeállítás szoknyájának játékossága (kifelé fordított zsebek).

Paul Smith legfrissebb kollekciójában elsősorban a zöld különböző árnyalataiban elkészített, kötött pulóverek, kabátkák és bolerók tetszenek. Jó dolog, hogy egy őszi-téli kollekció vezérszíne az a zöld, valamint narancs-, és citromsárga; melyeket hagyományosan inkább éppen a tavaszi-nyári öltözékekkel asszociálunk. Másrészt; bár a téli kollekciók – az én ízlésemnek megfelelően – mindig inkább monokrómak, mint mintásak, minden évben van pár típusú díszítés, ami felkapottá válik. Most éppen a kockaminta, és az etnós díszek. Ezek közül az utóbbiak Paul Smith-nél is megjelennek – amivel tehát egyrészt a klasszikusan értelmezett téli kollekció fogalmától; másrészt saját, inkább egyszínű és letisztultabb stílusától is eltér egy picit. És, bár maguk a mintás ruhák nem tetszenek, a cél, amit szolgálnak, igencsak rokonszenves.

Az első két helyen álló kollekciók azok, melyeknél számomra minden tökéletesen egyben van. Az ezüstérem a Bottega Veneta-é – a divatház által bemutatott ruhák és a nőiesség fogalma közé úgy, ahogy van, egyenlőségjelet lehetne tenni. Az ízléses, nem hivalkodó színek (a mélylila és a sötétvörös egyébként a szezon legfontosabb színei) és a letisztult szabásvonalak eleganciát kölcsönöznek a ruháknak. Nincsenek felesleges, egyénieskedő részletek; a kiegészítők – a virágdíszes öv, a sötét kesztyűk és a kis, vagy közepes méretű kézitáskák – egyszerűek és kifinomultak. Jobbról a második öltözék kissé kilóg a sorból, de azt is jó irányba teszi: a fodrok (meg egyébként a rojtok is) nagy slágernek számítanak a legújabb kollekciókban.

Az Ungaro kollekciójában megint csak gyönyörűek a színek, és imádom az önmagában létező óriásgallért, összességében: azt a kissé jelmez-szerű hatást, amit ezek az öltözékek kiváltanak. Ha választhatnék egy ruhát a felsorolt öt divatház bármelyikétől; az biztos, hogy egy Bottega Veneta lenne; mégis, ezek az Ungaro-k krémszíneik és bolondos részleteik eredményezte meseszerűségükkel lenyűgöznek. Igen, ez a kulcsszó, a meseszerűség. A sötétkék, magasított ceruzaszoknya (ami akár tollból is lehetne), a hozzá tartozó vastag faöv és halványkék blúz mintha egy fantáziabirodalomból léptek volna elő; mégis, az összeállítás elegáns is. Kétség sem férhet a játékosság és a kifinomultság Ungaro-féle ötvözetének aranyérméhez!

GYERMEKBETEGSÉGEK

Murakami Haruki regényein kívül az elmúlt években magyarul is megjelent japán irodalom nem nyerte el a tetszésemet, a Truancy kapcsán minden alkalommal hivatkozott Battle Royale-t például egyenesen érdektelennek éreztem. Így hát a kíváncsiság volt az oka, hogy beruháztam Isamu Fukui bemutatkozó regényére.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az ember 17 évesen a szerelemről és a lázadásról akar írni. Meg abban sem, hogy bármennyire is keresi, még nem találja azt a hangot, amin érdemes lenne megszólalnia. Pedig a Truancy témájából, helyzeteiből, és karaktereiből nem következik eleve, hogy a végeredmény gyenge lesz. A regény utolsó mondatai közül a következőket:

„(Vessünk véget a vérontásnak!) Vessünk véget az elnyomásnak! Helyükbe lépjen az iskolatagadás örök szabadsága!”

mintha nem is a könyv egyik főhőse, Zyid, hanem maga Ivan Illich mondaná – aki egyenesen odáig merészkedett, hogy összedobott egy művet, melyben az iskolát „Új Világvallásként” emlegeti. Ez a Deschooling Society. Ritualization of Progress (ha jól tudom, 1971-ben jelent meg).

Ennek egyik alapgondolata, hogy ti.

„Ha valaki elfogadta az iskola szükségességét, könnyen lehet más intézmények zsákmánya. Ha a fiatalok megengedték azt, hogy képzeletüket a tananyagszerű oktatás alakítsa, akkor mindenféle intézményes tervezéstől függővé válnak.”,

a Truancy fő érve az iskolába járás ellen (vagy legalábbis az oktatás olyan módon való megszervezése ellen, ahogy az a regény helyszínéül szolgáló Városban történik). Kulcsszó a tervezés: Fukui Városában az iskola tulajdonképpen egy futószalag, amire a gyerekek ilyen-olyan állapotban kerülnek fel, de amiről lekerülni csak egyféle állapotban – uniformizáltan, idomítottan (llich: az oktatási rendszer „egyetemesíti az elvárásokat”) lehet. A regény címadó szervezete, a Truancy tagjai pedig azok, akikről Illich a következőképpen ír:

„Az Alma Mater elleni lázadók "sikere" (…) sokszor csupán egy fakultás létrehozása, nem pedig annak a bátorságnak a kifejlesztése, amely saját, személyes tanításával fertőz másokat, és felelősséget vállal az eredményekért.”

A regény mögött tehát felismerhetően (kíváncsi lennék, mennyire tudatosan) ott áll egy markáns oktatásszociológiai álláspont. Na most, az eleve izgalmas, hogy egy 17 éves fiú, aki tehát – hogy úgy mondjam – „benne van az iskola sürejében”, Illich felől fogja meg a témát – életkorából adódóan valószínűleg ráadásul ösztönösen. Érdekes kérdés, de most nem megyek bele, hogy ez a tény önmagában igazolja-e bármennyire is az Illich-féle (többnyire kizárólag kuriózumként kezelt = komolyan nem vett) álláspont létjogosultságát. E helyett kénytelen vagyok elmondani, hogy mint könyv, szerintem miért nem jó a Truancy.

Ott van először is a kiszámíthatóság. A történet minden jelentős eseményét (hogy Zyid és Umasi testvérek, és hogy a polgármester az apjuk; hogy Tack beleszeret Noniba; hogy Tack a rózsát nem Noninak, hanem halott húga sírjára szánja; és hogy Umasi öli meg Edwardot) előre lehet látni. Egy olyan, a regényidő szempontjából múltbeli esemény van, amire szerintem határozottan számítani lehet, aztán mégsincs kimondva: hogy Zyid és Umasi annak idején Noni miatt távolodott el egymástól. Tudván azonban, hogy Fukui egy trilógia első részének szánja a Truancy-t, sőt, már dolgozik a folytatáson, amely épp a mozgalom kialakulását fogja részletesen tárgyalni; az az érzésem, hogy ez a mozzanat sem rejtélyesebb egy nyílt titoknál.

A kiszámíthatóság mellett zavaróak a csataleírások; az, ahogy Fukui az információkat „dolgoztatja fel” a szereplőivel; és bajos a karakterek motivációjának ábrázolása is.

A csataleírások minősége már csak azért sem mellékes, mert a 463 oldalas könyv – nem szeretnék túlozni, de – egyharmadát különféle harcok teszik ki; sőt, a könyv legvégén helyet kapó csúcsjelenetben Zyid és Tack sem intellektuális síkon száll szembe egymással. Ehhez képest ezek a leírások igencsak nehézkesek – nagyjából olyan érzésem volt az olvasásuk közben, mintha az újonnan vásárolt porszívó használati utasítását tanulmányoznám. Fukui érezhetően igyekezett különleges helyszínekre megírni az összecsapásokat: van bunyó szökőkútban, metrón, virágágyás közepén, de a csúcs mégis a vegyesbolt-béli összeütközés. Ez a – mellesleg szintén nagyon fontos – jelenet (amiben Edward két magasrangú truantot is megöl) tökéletesen példázza a szerző igyekezetét, hogy amit ír, az minél sokszínűbb, sőt: minél bizarrabb legyen. Sajnos azonban az ilyen:

„(…) kihajolt egy dezodorospolc [sic!] mögül, és tiszta fejlövést vitt be egy másik törvénybehajtónak.”,

és ehhez hasonló mondatok (egyszer a sampon is valakinek a fejére csurog) inkább nevetségesen, mint érdekesen hangzanak. Az pedig, hogy olykor egy „Kurva anyád!” is elhagyja a szereplők száját, nagyjából olyan érzést váltott ki belőlem, mintha bölcsődében hallanék káromkodni egy rózsás pofijú lurkót. Abszurd.

A mechanikus, és így unalomba fulladó csataleírások mellett szembetűnő, hogy a szereplők milyen lazán tudomásul vesznek különféle fajsúlyos eseményeket. Tack például nem sokat szarozik, amikor megtudja, hogy Umasi és Zyid testvérek, és hogy a fő-ellenség polgármester pedig az apjuk.

„Tacknek szüksége volt néhány másodpercre, mire feldolgozta az értesülést. A dolog stimmelt, és Tack minél többet gondolkozott rajta, annál inkább csodálkozott, hogy eddig nem jött rá magától.” –

tudjuk meg. A lényeg itt „a dolog stimmelt” – kitétel: nagyjából ekkora megrázkódtatás Tack számára minden, amin keresztülmegy. Ugyanígy elnagyolt, összecsapott a motivációk ábrázolása is, például:

„Tack teljesen összezavarodott egyedül maradva a sötétben, de aztán gyorsan rájött, hogy nincs mit tenni, követnie kell az utasítást.”.

(Ezzel a mondattal egyébként a könyv egy további – a szerzőtől független – hibájára is rá lehet mutatni: a fordítással nagyon sokszor problémák vannak, elsősorban a szórenddel kapcsolatban.)

Fukui választott egy érdekes témát, és kitalált egy izgalmas alaphelyzetet: a fiú, akinek imádott húgát megöli a truantok vezére, beépül a Truancy-ba, hogy bosszút állhasson testvére gyilkosán. Ahogy azonban telik-múlik az idő, mindenkit előszeretettel legyilkol, csak éppen azt az egyet nem, akinek a likvidálására megesküdött. Sajnos azonban egy ilyen sztoriból nem sok jó kerekedhet ki a pszichológiai folyamatok hiteles és gondos ábrázolása nélkül.
Fukui talán egy kicsit korán írta meg ezt a könyvet.

WET SIDE STORY

Van egy „barátom”, aki már a Kooks-ot is nehezen nyeli le nekem. A Moog-szimpátia meg minden határon túlmegy nála; úgyhogy ha képes egyáltalán ilyenre velem kapcsolatban, volt egy kb. fél órás időtartam most nyáron, amikor nagyon büszke lehetett rám. A Moog idei voltos koncertjét ugyanis legalább ennyi ideig ócsároltam neki. Megcsinált ugrabugra; műbalhék; két sláger és egy rakat felejthető, fantáziátlan szám; flancos fellépőruhák; sok felesleges pofázás; önteltség; sikítozó lánykák.
Kedves „barátom”! Tegnap a Zöld Pardonban [ide hallom, ahogy (kéjesen) felnyögsz] megláttam az érem másik oldalát is. Bocsi.

Bizonyos okoknál fogva 6-ra a villamosmegállóban kell lennem. Én érek oda először, a villamosok jönnek, mennek – és az egyikről leszállni készül egy kockás inges srác, akiről megállapítom, hogy pompázatosan fest…
De ne szaladjunk ennyire előre!

Hetente átlagosan kétszer járok színházba, de nagyon ritka az olyan alkalom, amikor kiöltözöm. Ennek részleteit most hagyjuk; nemsokára úgyis kezdődik az új évad, lesz módom megfelelőbb kontextusban értekezni e szokásom okairól és következményeiről. Itt most mindössze azért teszek említést róla, hogy érzékeltessem: a művészet iránti tisztelet kifejezéséhez nem szokásom segítségül hívni a ruhásszekrényt. Többnyire. Merthogy tegnap azon vettem észre magam, hogy a felkeléstől kezdve azon agyalok, mit vegyek fel. Akármennyire megkreáltnak éreztem is, azt eddig is elismertem, hogy a Moognak nagyon konzekvensen összerakott, tudatos színpadi megjelenése van. Ami úgy látszik, akkora hatással van rám, hogy úgy érzem, nem mehetek el akármiben egy Moog-koncertre. A történet nem az azon való morfondírozásról szólt, hogy vajh’ miben néznék ki a legjobban. Hanem arról, hogy mi az; ami passzol oda, ami méltó az alkalomhoz – de ami még én vagyok. Gondolom, hasonló szempontokat vesz figyelembe az is, aki kiöltözik, mikor színházba megy. Ahogy másnak a színház az ünnep, nekem, úgy tűnik, a Moog-koncert az.
Szinte intellektuális megpróbáltatás volt kiválasztani, miben menjek, legyen-e rajtam ékszer, milyen színű legyen a körmöm. Érdekes élmény, hogy a művészet még az életemnek az ilyen, számomra viszonylag jelentéktelen rész(let)ét is képes befolyásolni.

Tehát a nagy nehezen összerakott szerelésemben várom a többieket, mikor a szemrevaló kockás inges feltűnik a színen. Nyílik az ajtó, kilép, megnéz (nem volt ott más rajtam kívül) – húha, tényleg prémium-kategória. És pont olyan, mint Tonyo. Jesszusom, ez a Tonyo.

A zenekar egy további tagjával. A következő villamossal meg jön még másik kettő. Meg a többiek. Elújságolom a nagy hírt, ami láthatóan – akárhanyadszorra mesélem – engem villanyoz fel a legjobban. Annyi baj legyen, sörözzünk. Ezt a részt átugrom (de legközelebb meggondoljuk, kivel nyittatjuk ki az üveget).

Fél 9 körül már nagyon hideg van és fúj a szél, mégis, mire kezdődik a koncert, egész tisztességes tömeg gyűlik össze a színpad előtt. Nagyjából a negyedik sorban állunk, körülöttünk szinte csak (többnyire fiatalkorú) lányok. Ez kicsit sem lep meg, számítottam rá. Ami meglep, hogy a kockás ing cserben lett hagyva egy fekete zakó, egy fehér ing, és egy fekete mellény kedvéért.

Rajtam fehér blúz és fekete mellény. Sikerélmény. Most akkor gáz vagyok?

Az Everybody wants egyből a második. Tonyo jóval visszafogottabb, mint a Volton: a számok közti monológjai rövidebbek; egyszer sem mondja el, hogy jobban játszanak feldolgozást, mint az a banda, akitől feldolgoznak; a színpadot sem hagyja el, hogy pacsizgasson az első sorral (na jó, egyszer lehajol és pacsizgat mégis, de ez így is határozottan pozitív irányú fejlődés). „Érdekes módon” most is adódnak technikai malőrök az egyik gitárral, amire megint felhívják a figyelmet, de a kivitelezés a Volthoz képest ez ügyben is lájtosabb (Akkor húrszakadás áldozatává váltak a fiúk. Tonyo: „Aki tud gitárt húrozni és feljön segíteni nekünk, kap egy puszit!” Nem sokkal ez után hagytam el a helyszínt.). És hát valami szakadtság csak kell ennyi jólöltözött srác mellé: az egyik gitáron valami, látszólag funkciót nélkülöző szigszalag-szerű bővítmény figyelhető meg.

De a visszafogottság olyan jól áll a srácoknak, hogy az ilyen, vélhetően imidzs-vezérelt húzások sem zavarnak, sőt: a show részének érzem őket. Az pedig egyenesen meglep és igencsak imponál, hogy Tonyó beszól a közönségnek: „Ha érdekel titeket, elmondom… bár nem hiszem, hogy bármelyikőtöket érdekelné… de azért elmondom (…)”.

De a koncert legjava még hátravan. Tovább táncolunk a nem túlzottan egyedi, de kellemes számokra, elhangzik aktuális kedvencem, a Make me happy is (szerintem Tonyónak ez a dal áll a legjobban); majd fél 10 körül, épp, mikor az I like you kerül sorra, zuhogni kezd az eső. Fantasztikus érzés így ugrálni, és mennyire szép keretet kap a történet: az estém egyik leglényegesebb pontja tulajdonképpen megsemmisül. Annyira elázom, hogy a fehér blúznál csak a fekete mellényemből tudok több vizet kifacsarni. Úszom a boldogságban.

Tonyóék pedig megússzák szárazon (ezt a koncertet még).