DEUS EX MACHINE GIRL

A kart helyettesítő gépfegyver, a lenyesett lábvég helyére beillesztett láncfűrész és a fejek/egyéb testrészek félbevágása számomra sem eredményez már semmiféle adrenalinszint-emelkedést. De ha mindezek mellé jár még levesben úszkáló levágott fej; öncsonkításra, aztán lemetszett ujjainak elfogyasztására kényszerített szakács; fúrófejjel tunningolt melltartó; az én feliratozásomban filéző pengének fordított flying guillotine; és ráadásul, ha „Ez egész szépen megsült!” felkiáltás kíséretében bepanírozzák az ellenfél karját- ez így azért már valami.

Elmúlt hónapjaim legelmebetegebb mozija a The Machine Girl címen futó bosszúdráma. Az iménti felsorolás és a trailer tartalmazta kínzási/gyilkolási alternatívák felsorakoztatásán túl a filmnek két erőssége van: a karakterek és a képi világ.

Az étkezőasztalnál a semmi közepén hirtelen felordító, majd főhősünkre golfütővel (!) támadó rendőr; annak szemmel láthatóan értelmi fogyatékos felesége (aki egy személyben a panírózóbajnok is); az éjjel-nappal két gorillával, öntelt képpel és leopárdmintás, prémes kapucnis kabátban mászkáló yakuzaörökös a laza felvezetés. Bónuszfülekre emlékeztető frizurájával nem rossz a yakuza sem; de a pálmát egyértelműen yakuzané, ez a bomlott elméjű háztartásbeli viszi, aki mosogatás helyett szolgálólányok torkát metszi el, vagy épp férje kezéből üti ki a méteres pengéjű kardot egy jól irányzott mozdulattal úgy, hogy az könyékből lenyisszantsa megkötözött főhősnőnk bal karját. A szabadidejében tömeggyilkosságok elkövetésére is alkalmas fegyvereket gyártó autószerelő; a láncfűrésszel dobálózó, fia meggyilkolását megbosszulni vágyó anyuka; a másik térfélen pedig a túlvilágra transzportált junior gyilkológépek (hasukon elhalt sarjaik fotóját, szájuk előtt biciklisekére emlékeztető szmogvédőt viselő) szüleiből álló banda teszi teljessé a képet. Zseniális karakterek, egytől egyig önmaguk karikatúrái.

Amennyire komolytalanok és poénra vettek a TMG figurái, annyira profin néz ki a film (és ez a kontraszt nagyon jót tesz az összhatásnak). Fantasztikus beállítások; gyönyörű helyszínek (kedvencem az üres parkolóház az elejefelé, ahol a yakuza-fiú és gangje összeverik, aztán kidobják „az ablakon” a két fiút); és az egész film olyan, mintha kifakult volna a mosásban: a színek le vannak tompítva, minden barna, zöld, fehér, szürke, vagy fekete. Ügyes húzás, mert így még hangsúlyosabbá válik a játékidő során kiömlő hektoliternyi vér; és okos lépés, mert ez a szépia-szerűség eltávolítja a valóságtól, amit látunk, áthelyezi egy álomszerűen lebegő, nem-is-létezik, nem-is-történik-meg világba és/vagy (megint csak) karikírozza önmagát: „nehogymár elhiggy, csak egy tabló vagyok, egy kitaláció, amit fel lehet akasztani a falra, de ami igazából soha nem történik meg”.

YouTube-on és más fórumokon a kommentelők egy része nem hiszi el, de a TMG trailere nem a Terrorbolygó, vagy a Halálbiztos előtti kamu-előzetes, a film – ami az egyik legcsodálatosabb marhaság, amivel eddig dolgom volt – tényleg létezik, a hozzá beszerezhető poénosabbnál poénosabb magyar feliratokkal együtt letöltésre vár. Tarantino és Rodriguez élveznék (, ha ilyet tudnának csinálni.).

HARMONIKUS ZAJOK

Mi lesz belőle, ha egy filozófus, egy képzőművész, és egy politológus-történész úgy dönt, hogy elkezd zenélni?

A Myths of the Near Future címet viselő Klaxons-lemez nem annyira új, a hájpolás is csitult már tavaly (nyár) óta; na de a maradandóság talán éppen valahol ott kezdődik, hogy lehet még mindig nagyszerűnek, fergetegesnek, meghatározónak érezni.

Az első végighallgatás után sokáig nem vettem újra elő. Biztos vagyok benne, hogy ez azért volt, mert éreztem: e mellé a zene mellé le kell ülni. Hiába a fülbemászó hu-u-u-u-u-á-áá a Golden Skans elején, a dolog mégsem olyan egyszerűen emészthető. Nem túlzottan barátságos zene. Össze-vissza van; karcos; sőt, elsőre zajos; szokatlan helyen szólalnak meg már-már azonosíthatatlan dallamok; a ritmus helyenként idegesítően gyors; torzítás torzítás hátán; egy szóval: hiába szerettem volna eldönteni, hogy mégis, mi a fene ez?!

Aztán eltelt egy kis idő, és, mivel mindenért, amit elsőre nem értek, odáig vagyok; a Myths of the Near Future újra a lejátszóba került. Hihetetlen volt, hogy mennyire máshogy esik, amit hallok. Amit korábban a hallgathatatlanság határát súrolóan nehéz, emészthetetlen zenének érzékeltem; most izgalmas felfedezőtúrának tűnt. Márpedig számomra éppen annak a fajta művészetnek van a legnagyobb súlya, amelyik képes rá, hogy egymástól ennyire radikálisan különböző arcait mutassa. Talán az imponál ebben, hogy ez a sokrétűség lehetetlenné teszi a kategorizálást. A Klaxonsról olvastam már, hogy indie, hogy nu rave, hogy art rock, hogy poszt punk, de még azt is, hogy apokalipto-pop. Ha valamit ennyire nehéz definiálni, akkor az a valami (szinte biztos, hogy) csak jó lehet; mert valószínűleg sikerült létrehoznia valami zavart keltően újat.

(Nekem legalábbis) a Myths of the Near Future viszonyítási pont. Lenyűgöző intellektuális és zenei kaland. Egy önálló világ, ami az ígérettel, hogy ma is közelebb kerülhetek hozzá, újra és újra magába szippant. Lehetetlen megunni, mivel lehetetlen mindent megérteni belőle. Soha nem fogja teljesen odaadni magát. Egy művészeti alkotás, ami hiába elérhető, hiába nyilvános; mégis a képembe nevet, mégis azt ordítja, hogy ’Megvettél, nagy dolog! Mindig lesz egy részem, aminek a létezésére még gondolni is kevés vagy!’. Na de – és íme az újabb fricska – azért egyből meg is nyugtat, hogy ’Egyébként annyi baj legyen. Arra is tökéletes vagyok, hogy eltáncikálj rám.’. Na igen, a sokrétűség így is értendő. Lehet hülyén is hallgatni, akkor is nagyon élvezetes. Meg lehet sznobul is hallgatni, akkor pedig maga a gyönyörűség. Megtudni a klaxon szó eredetét és jelentését. Vagy hogy volt már egy Myths of the Near Future és Gravity’s Rainbow.

Vagy hogy miért pont Four Horsemen of 2012. Megérteni a Magick okkultista utalásait; vagy hogy hol van a Golden Skansben említett hall of records; és Interzone. És a történelmi személyek, mitológiai lények, egzotikus földrajzi helyek, orvosi szakkifejezések még mindig csak apró elemek; önmagukban nem teszik feltétlenül érthetővé magukat a dalokat. A 11, átlag 3 perces számot tartalmazó album zeneileg és szövegvilág szempontjából pont olyan, mint a borítója: elsőre disszonáns, másodjára eklektikus. Valami nagyon más, nagyon egyedi, nagyon okos és nagyon szórakoztató; valami, ami nagyon kell, újra és újra.