ZAJKÍSÉR(L)ET

A 2005-ös Silent Alarm és a tavalyi A Weekend in the City után nemrég megjelent – egyelőre csak letölthető formában – a Bloc Party harmadik lemeze. Az Intimacy megosztja a kritikusokat: egy részük Kele Okereke-ék eddigi legjobb albumának tartja, mások szerint annyira jelentéktelen, hogy tök mindegy, az ember ismeri-e, vagy sem.

Kezdem a Mercury-val, a klip miatt. Sokak szerint rossz döntés volt ehhez készíteni a lemezt felvezető videót, mert önmagában nem csak hogy élvezhetetlen, de mivel nagyon nehezen emészthető, nagy eséllyel sokakat elijeszt a többi szám meghallgatásától. Nem igazán értem ezeket az ellenérzéseket, szerintem korántsem a Mercury az Intimacy legnehezebben befogadható dala. A kétségtelenül hangsúlyos nagyon gyors, monoton, sokszor lövöldözésre emlékeztető háttérzajok és a vijjogás-szerű elemek mellett ugyanis a Mercury-ban igenis vannak kifejezetten fülbemászó, dallamos (ami sok más számról egyáltalán nem mondható el) részletek; mindenek előtt a refrén. Ha valamiért nehéz lehet a szám, az csak Okereke egy mániákus őrültére hasonlító nem is igazán ének-, mint inkább szavalóstílusa. A refrént felvezető rövid, de annál ívesebb énekelt rész azonban ezt a feszültséget is oldja.

Amihez tényleg durva lett volna első klipet csinálni, az az Ares. Tele csörömpöléssel; szirénáéra emlékeztető vijjogással; a ritmussal nem sokat törődő, ahhoz képest végig egy leheletnyi, de annál idegesítőbb csúszással megszólaló (megint csak) szövegeléssel; és a minden felvezetést nélkülöző, nem sokáig tartó lelassulással ez a szám a lemez egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb darabja. Félelmetes, idegtépő, és kaotikus – hogy az album nyitódala lett, az valószínűleg arra utal, hogy a Bloc Party szándékai szerint az Intimacy alapvetően kísérletező lemez.

Ez a kísérletezősdi, vagyis a megítélése, persze nagyon érdekes. Nemrég a Kooks kapcsán már leírtam, hogy a kritikusok többsége hajlik rá, hogy zenekarokat önmagában azért leírjon, mert az egymás utáni lemezeik nem sokban térnek el egymástól. Ezzel párhuzamos az a jelenség, ami pedig éppen abba köt bele, ha egy zenekar hirtelen és váratlan elkanyarodik mindattól, amit addig megszoktunk tőle. Magyarul a kritikusok többségének egyszerűen sosem az jó, ami éppen van.
Míg a Kooks Konk-ja azért kapott lesajnáló kritikákat, mert gyakorlatilag nem más, mint az egekig magasztalt Inside In/Inside Out megismétlése; a Bloc Party tavalyi lemezére azért fújtak, mert látványosan elkanyarodott a megint csak agyonsztárolt debütalbumtól. Pedig, míg a Kooks úgy van nagyon rendben, hogy eddig megjelent albumai közé gyakorlatilag egyenlőségjelet lehet tenni; a Bloc Party-t pedig éppen a kísérletezőkedve teszi fontos zenekarrá. A nyitás az elektronika felé, ami talán a Flux-ban volt először teljesen egyértelmű és felvállalt, sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Nekik, akiknek a Bloc Party elsősorban a Silent Alarm gitárcentrikus gigaslágereit jelenti, az Intimacy összességében csalódás lesz.

Szerencsére ugyanis az a kísérletezőkedv, amit a fiúk az A Weekend in the City-vel szabadjára engedtek, nagyobb teret kap az új lemezen, mint eddig bármikor a zenekar munkásságában. Három dallal azért – ezek a Halo, a Trojan Horse és a One Month Off – azok is megkapják a magukét, akik még mindig a Helicopter-t és a Banquet-et sírják vissza. Ezekben van bőven dobcsépelés és gitárnyúzás, és persze a dallamos, fülbemászó refrénekből is kijut. Érződik, hogy ezt a fajta zenét a srácok a kisujjukból rázzák ki. Mind a három szám tökéletes; és bármelyikből lehetett volna a Helicopter-hez hasonló sláger, ha a Silent Alarm-on van. A legérdekesebb közülük a One Month Off. Itt kábé a szám közepétől az alapritmus mellett különböző eltorzított hangokat is hallani. Az egész olyan hatást kelt, mintha egy rendezvényen felvennék a tömeg éljenzését; vagy még inkább mintha egy véletlenszerűen kiválasztott városi helyszínen a hangokat rögzítenének úgy, ahogy egyébként azt a kamera teszi a mozgásokkal; majd ezt a hangfelvételt egy kicsit megbabrálva (egyes részeit kivágva és a többire játszva, ide-oda tekergetve, stb.) egy az egyben beraknák egy gitáralapú dal kellős közepére. A szám aztán azzal ér véget, hogy a refrént is megkapjuk ilyen átszerkesztett (ami itt elsősorban abból áll, hogy olyan, mintha másodpercenként megnyomnák a pause, aztán újra a play gombot) és odadobott változatban.

Az Intimacy-n lévő 10 szám között van kettő, melyekben a látványos és egyértelmű kísérletezés valamilyen eddig nem használt zenei eszközzel nem csak fél perc erejéig van jelen, hanem egyenesen szervezőelvvé válik. Az egyik a zseniális Zephyrus, a másik a Signs. Ez utóbbit a csilingelés és a vonósok az Intimacy legkönnyebben hallgatható ~ 5 percévé teszik. Egyben, mivel túl sok van belőlük, a legelhibázottabbá is. A kristálygömbök egymáshoz koccanására emlékeztető hangzás eleinte nagyon kellemes, de nekem személy szerint nagyon sok, hogy végig ezt kell hallgatnom, ráadásul aztán az egész még vonósokkal is kiegészül. Feleennyi csilingeléssel az album egyik legizgalmasabb száma lehetne, így a Signs a giccses karácsonyi nóták hangulatát idézi – de még ezzel együtt is nagy öröm, hogy Bloc Party-lemezen ilyet is hallani. Meg hát több, mint valószínű, hogy a vonósok használatát is megtanulják majd kontrollálni a srácok, és akkor…
Hogy ennyire bizakodó vagyok, annak például az az oka, ami az alapvetően elektronikusabb jellegű Zephyrus-ban történik. Itt a korábban nem használt kórussal játszadoznak egy kicsit – és az eredmény ezúttal tökéletes. A kórus, mint eszköz, nincs túlhasználva; úgyhogy a szám nem válik valamilyen stílus utánérzésévé. Amit hallunk, az Bloc Party, egy sajátos, új ízzel kiegészülve. A kissé misztikus; helyenként – a monoton, mechanikus alapritmusra rápakolt kórus miatt – kísérteties Zephyrus az egyik kedvencem az Intimacy-ről.

Másik ilyen kedvenc a Biko. Az 5 perces dal egy nagyon kellemes, gitárpengetős résszel indul, kifejezetten gyönyörű ének-betétekkel. Minderről aztán kiderül, hogy nem egy fél perces felvezetés csupán, hanem majdnem a szám feléig tart. Ennél már csak az a kellemesebb meglepetés, hogy 2 perc táján drum n bass-es hatású, újra: nagyon gépies, monoton elemekkel egészül ki a hangzás. E hangzás hidegségével Kele hangjának szenvedélyessége tökéletes ellentétben áll. Azaz inkább: tökéletesen kiegészíti azt. A Biko egyértelműen a lemez legszebb száma.

És szép az Intimacy befejezése is. A 9. számon, a Better Than Heaven-ön ismét drum n bass-hatások érződnek, és a Biko-hoz hasonlóan ez is nagyon szép, és nagyon szomorú dal, elképesztő refrénnel. A lényeges különbség, hogy itt sokkal gyorsabb az alapritmus.
Az albumzáró Ion Square pedig az Ares párjaként tökéletes keretet rajzol a lemeznek. A monoton, mégis kellemes számot az Intimacy legjobb dalaihoz hasonlóan a furcsa, zaklatott, hirtelen megváltozó hangzásvilág dominálja.

Semmi kétség: ez a kivételes, egzotikus és egyedülállóan összetett lemez a Bloc Party eddigi legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Türelmetlenül várom a negyedik albumot!

NORVÉG SVÉDASZTAL

Azon kevés dolgok egyike, amikben biztos vagyok: megint egy nagyon rossz magyar cím. A „Reprise” azt jelenti: visszatérni; főnévként pedig (lásd a magyarosított repríz szót is) egy zenei szakkifejezés, mely szintén az ismétléssel kapcsolatos. A „Szerzők” mindehhez képest banális és leegyszerűsítő; arról nem is beszélve, hogy – az eredeti címmel ellentétben – nem kapcsolja össze a filmet annak egyik legfontosabb mondatával. Ezt a mondatot szó szerint nem tudom idézni, de lényege a következő: a kifejezésre a szavak és szövegek alkalmatlanok; ami képes rá, az csakis a zene…

Miután az ember megnéz egy filmet, többnyire tudja rekonstruálni, amit látott. El tudja mesélni a történetét, le tudja írni a főbb szereplőket, érti az események mögötti mozgatórugókat (vagy éppen nem, de akkor meg azzal van tisztában, hogy magas volt neki, amit látott), stb. A Szerzők egészen más. Ma, készülve rá, hogy megírom ezt a bejegyzést, egész nap azon gondolkodtam, hogy ha Joachim Trier (első) filmjével kapcsolatban kéne válaszolnom a Miről szól? kérdésre, valószínűleg nem sok összefüggőt tudnék kinyögni. Az a nem sok összefüggő így hangzik:

A sztori szerint a két, húszas évei elején járó barát, Erik és Phillip közös álma sikeres íróvá válni. Életük középpontjában az írás, illetve annak vágya áll. Fogadalmat tesznek, hogy amint megjelenik első könyvük, szakítanak aktuális barátnőjükkel; szabadidejükben bálványozott írójuk könyveiben kutatnak arra utaló jelek után, hol lakhat a titokzatos szerző.

Minden, ami ezen túl történik, elmesélhetetlen lineárisan, az összefüggések mentén haladva. Bár olyan fajsúlyos dolgokra kerül sor a Szerzőkben, mint a hőn áhított regények megjelenése, találkozás a kultikus szerzővel, pszichés összeomlás zárt intézetbe kerüléssel, folyamatos öngyilkossági kísérletek; visszatekintve a filmre mindezek az események nem állnak össze egy világosan kirajzolódó sorozattá. Bár a két főszereplővel folyamatosan jelentősebbnél jelentősebb események történnek, a filmben nincsenek fordulópontok. Ennyi dolgot egymás mellé dobálni kockázatos, mert a film könnyen túlzsúfolttá, ezzel kibogozhatatlanná és így érdektelenné válhat. Nem sok írást olvastam még a filmről, de amiket igen, azok egytől egyig ki is emelték, hogy a Szerzők végig a zsúfolttá válás határán egyensúlyoz, de végül megússza, hogy azzá váljon. Szerintem azonban a Szerzők iszonyúan túlzsúfolt film. És ami a lényeg, hogy szerintem szándékosan az. Úgy érzem, hogy a Szerzők egy kísérlet, vagy ha úgy tetszik, egy játék. A filmmel önmagával, mint kifejezési eszközzel. Tudatosan túlzsúfolt, hogy kiderüljön, elérhető-e így bármilyen más hatás, mint az érdektelenség.

Úgy tűnik, a válasz igen. A Szerzőket ugyanis egy percig sem unja az ember – csak éppen nem arra figyel benne, amire általában szokott, mikor filmet néz. Nem arra kíváncsi, hogy Phillip mi a fenéért nem tud elszakadni Karitól, vagy hogy mégis mi fáj neki annyira, hogy meg akar halni. Itt nem a cselekmény a fontos, hanem az előzmények nélküli helyzetek és a hangulatok. És ha az ember nem törekszik görcsösen a történések fejben tartására, a Szerzők nagyon hamar „létrehozza önmagát”. Gyönyörűen kirajzolódik pl. Phillip karaktere. Nagyon hamar meg tudja írni a könyvét, meg is jelenik, sőt, sikeres is lesz. Onnantól kezdve viszont nem tud írni, és előbb-utóbb úgy érzi, valójában soha nem is akart tudni; és az egészet csak Erik miatt csinálta. Aki viszont akármennyire akarja, nagyon sokáig nem tudja megírni a regényét. Aztán összeszenvedi, és persze rövidesen újra ír, és azután is megint. Nagyon szép ez a két teljesen ellentétes „írói pálya” egymás mellett.

Ugyanilyen szép az a rajongás, amit Erik, és sokáig Phillip is érez az írás iránt. Ülnek a parkban és lesik, mikor jön a bálványozott író. Mikor megérkezik, egyikük odaül mellé a padra, és úgy tesz, mintha hozzá beszélne; a másikuk pedig lefényképezi a jelenetet. Csak éppen elfelejti levenni az objektívvédő sapkát, úgyhogy a képen csak egy nagy fekete téglalapot látni. Ettől függetlenül Erik kiteszi a falra a lakásában.
Az ehhez hasonló báj több más jelenetet is emlékezetessé tesz, mint ahogy végig jellemző a kifinomult humor is. A film szerkezete nagyon érdekes: sötét és depresszív; valamint elképesztően vicces jelenetek váltogatják egymást. A sűrű poénkodás valószínűleg megint csak több egyszerű feszültségoldásnál. Ha ennyi lett volna vele a cél, nem lett volna szükség ennyi humorra, arra meg főleg nem, hogy ilyen kiszámíthatóan rakosgassák egymás mellé a (hangulatában) nagyon fekete, és nagyon színes jeleneteket.

Ha már a színeknél tartunk, a Szerzők – (és ez esetben talán megállja a helyét egy kis általánosítás:) mint az északi filmek általában – vizuálisan gyönyörűen kivitelezett film. Jók a jelmezek, és nagyon szépek a beállítások – főleg a tengerpartos jelenet. Ami a szépségen túl a film egy másik általános jellemvonását is magán hordozza: előreutal egy másik jelenetre. „A metaforád a vízzel… a víz, mint az elhidegülés szimbóluma…” – beszél Erik Phillip egyik írásáról. Vö.: korábban (az említett nagyon szép jelenetben), miután Phillipet a barátai elhozzák az intézetből, megállnak a tengerparton. Mindannyian nézik a vizet, és mi felváltja látjuk ezt, meg ahogy Phillip elképzeli (vagy visszaemlékszik rá), hogy beugrálnak a vízbe, nevetnek, jól érzik magukat. Továbbá Erik azt is mondja: „…de aztán átfordul ebbe az erotikus izébe.” Vö. a másik vízparti jelenettel, amiben a társaság az Erik kiadójától érkezett lányt hecceli. Továbbá: az egyedüli, aki a jelenet alatt nem a parton van a többiekkel, hanem úszik, az Phillip.

Nagyon nehéz filmnek érzem a Szerzőket, amit talán többször meg kellett volna néznem, mielőtt írok róla. Elsőre ezeket a dolgokat válogattam ki a meglehetősen sokszínű kínálatából. De (talán itt is) még visszatérek rá…