Kezdem a Mercury-val, a klip miatt. Sokak szerint rossz döntés volt ehhez készíteni a lemezt felvezető videót, mert önmagában nem csak hogy élvezhetetlen, de mivel nagyon nehezen emészthető, nagy eséllyel sokakat elijeszt a többi szám meghallgatásától. Nem igazán értem ezeket az ellenérzéseket, szerintem korántsem a Mercury az Intimacy legnehezebben befogadható dala. A kétségtelenül hangsúlyos nagyon gyors, monoton, sokszor lövöldözésre emlékeztető háttérzajok és a vijjogás-szerű elemek mellett ugyanis a Mercury-ban igenis vannak kifejezetten fülbemászó, dallamos (ami sok más számról egyáltalán nem mondható el) részletek; mindenek előtt a refrén. Ha valamiért nehéz lehet a szám, az csak Okereke egy mániákus őrültére hasonlító nem is igazán ének-, mint inkább szavalóstílusa. A refrént felvezető rövid, de annál ívesebb énekelt rész azonban ezt a feszültséget is oldja.
Amihez tényleg durva lett volna első klipet csinálni, az az Ares. Tele csörömpöléssel; szirénáéra emlékeztető vijjogással; a ritmussal nem sokat törődő, ahhoz képest végig egy leheletnyi, de annál idegesítőbb csúszással megszólaló (megint csak) szövegeléssel; és a minden felvezetést nélkülöző, nem sokáig tartó lelassulással ez a szám a lemez egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb darabja. Félelmetes, idegtépő, és kaotikus – hogy az album nyitódala lett, az valószínűleg arra utal, hogy a Bloc Party szándékai szerint az Intimacy alapvetően kísérletező lemez.
Ez a kísérletezősdi, vagyis a megítélése, persze nagyon érdekes. Nemrég a Kooks kapcsán már leírtam, hogy a kritikusok többsége hajlik rá, hogy zenekarokat önmagában azért leírjon, mert az egymás utáni lemezeik nem sokban térnek el egymástól. Ezzel párhuzamos az a jelenség, ami pedig éppen abba köt bele, ha egy zenekar hirtelen és váratlan elkanyarodik mindattól, amit addig megszoktunk tőle. Magyarul a kritikusok többségének egyszerűen sosem az jó, ami éppen van.
Míg a Kooks Konk-ja azért kapott lesajnáló kritikákat, mert gyakorlatilag nem más, mint az egekig magasztalt Inside In/Inside Out megismétlése; a Bloc Party tavalyi lemezére azért fújtak, mert látványosan elkanyarodott a megint csak agyonsztárolt debütalbumtól. Pedig, míg a Kooks úgy van nagyon rendben, hogy eddig megjelent albumai közé gyakorlatilag egyenlőségjelet lehet tenni; a Bloc Party-t pedig éppen a kísérletezőkedve teszi fontos zenekarrá. A nyitás az elektronika felé, ami talán a Flux-ban volt először teljesen egyértelmű és felvállalt, sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Nekik, akiknek a Bloc Party elsősorban a Silent Alarm gitárcentrikus gigaslágereit jelenti, az Intimacy összességében csalódás lesz.
Szerencsére ugyanis az a kísérletezőkedv, amit a fiúk az A Weekend in the City-vel szabadjára engedtek, nagyobb teret kap az új lemezen, mint eddig bármikor a zenekar munkásságában. Három dallal azért – ezek a Halo, a Trojan Horse és a One Month Off – azok is megkapják a magukét, akik még mindig a Helicopter-t és a Banquet-et sírják vissza. Ezekben van bőven dobcsépelés és gitárnyúzás, és persze a dallamos, fülbemászó refrénekből is kijut. Érződik, hogy ezt a fajta zenét a srácok a kisujjukból rázzák ki. Mind a három szám tökéletes; és bármelyikből lehetett volna a Helicopter-hez hasonló sláger, ha a Silent Alarm-on van. A legérdekesebb közülük a One Month Off. Itt kábé a szám közepétől az alapritmus mellett különböző eltorzított hangokat is hallani. Az egész olyan hatást kelt, mintha egy rendezvényen felvennék a tömeg éljenzését; vagy még inkább mintha egy véletlenszerűen kiválasztott városi helyszínen a hangokat rögzítenének úgy, ahogy egyébként azt a kamera teszi a mozgásokkal; majd ezt a hangfelvételt egy kicsit megbabrálva (egyes részeit kivágva és a többire játszva, ide-oda tekergetve, stb.) egy az egyben beraknák egy gitáralapú dal kellős közepére. A szám aztán azzal ér véget, hogy a refrént is megkapjuk ilyen átszerkesztett (ami itt elsősorban abból áll, hogy olyan, mintha másodpercenként megnyomnák a pause, aztán újra a play gombot) és odadobott változatban.
Az Intimacy-n lévő 10 szám között van kettő, melyekben a látványos és egyértelmű kísérletezés valamilyen eddig nem használt zenei eszközzel nem csak fél perc erejéig van jelen, hanem egyenesen szervezőelvvé válik. Az egyik a zseniális Zephyrus, a másik a Signs. Ez utóbbit a csilingelés és a vonósok az Intimacy legkönnyebben hallgatható ~ 5 percévé teszik. Egyben, mivel túl sok van belőlük, a legelhibázottabbá is. A kristálygömbök egymáshoz koccanására emlékeztető hangzás eleinte nagyon kellemes, de nekem személy szerint nagyon sok, hogy végig ezt kell hallgatnom, ráadásul aztán az egész még vonósokkal is kiegészül. Feleennyi csilingeléssel az album egyik legizgalmasabb száma lehetne, így a Signs a giccses karácsonyi nóták hangulatát idézi – de még ezzel együtt is nagy öröm, hogy Bloc Party-lemezen ilyet is hallani. Meg hát több, mint valószínű, hogy a vonósok használatát is megtanulják majd kontrollálni a srácok, és akkor…
Hogy ennyire bizakodó vagyok, annak például az az oka, ami az alapvetően elektronikusabb jellegű Zephyrus-ban történik. Itt a korábban nem használt kórussal játszadoznak egy kicsit – és az eredmény ezúttal tökéletes. A kórus, mint eszköz, nincs túlhasználva; úgyhogy a szám nem válik valamilyen stílus utánérzésévé. Amit hallunk, az Bloc Party, egy sajátos, új ízzel kiegészülve. A kissé misztikus; helyenként – a monoton, mechanikus alapritmusra rápakolt kórus miatt – kísérteties Zephyrus az egyik kedvencem az Intimacy-ről.
Másik ilyen kedvenc a Biko. Az 5 perces dal egy nagyon kellemes, gitárpengetős résszel indul, kifejezetten gyönyörű ének-betétekkel. Minderről aztán kiderül, hogy nem egy fél perces felvezetés csupán, hanem majdnem a szám feléig tart. Ennél már csak az a kellemesebb meglepetés, hogy 2 perc táján drum n bass-es hatású, újra: nagyon gépies, monoton elemekkel egészül ki a hangzás. E hangzás hidegségével Kele hangjának szenvedélyessége tökéletes ellentétben áll. Azaz inkább: tökéletesen kiegészíti azt. A Biko egyértelműen a lemez legszebb száma.
És szép az Intimacy befejezése is. A 9. számon, a Better Than Heaven-ön ismét drum n bass-hatások érződnek, és a Biko-hoz hasonlóan ez is nagyon szép, és nagyon szomorú dal, elképesztő refrénnel. A lényeges különbség, hogy itt sokkal gyorsabb az alapritmus.
Az albumzáró Ion Square pedig az Ares párjaként tökéletes keretet rajzol a lemeznek. A monoton, mégis kellemes számot az Intimacy legjobb dalaihoz hasonlóan a furcsa, zaklatott, hirtelen megváltozó hangzásvilág dominálja.
Semmi kétség: ez a kivételes, egzotikus és egyedülállóan összetett lemez a Bloc Party eddigi legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Türelmetlenül várom a negyedik albumot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése