Miután az ember megnéz egy filmet, többnyire tudja rekonstruálni, amit látott. El tudja mesélni a történetét, le tudja írni a főbb szereplőket, érti az események mögötti mozgatórugókat (vagy éppen nem, de akkor meg azzal van tisztában, hogy magas volt neki, amit látott), stb. A Szerzők egészen más. Ma, készülve rá, hogy megírom ezt a bejegyzést, egész nap azon gondolkodtam, hogy ha Joachim Trier (első) filmjével kapcsolatban kéne válaszolnom a Miről szól? kérdésre, valószínűleg nem sok összefüggőt tudnék kinyögni. Az a nem sok összefüggő így hangzik:
A sztori szerint a két, húszas évei elején járó barát, Erik és Phillip közös álma sikeres íróvá válni. Életük középpontjában az írás, illetve annak vágya áll. Fogadalmat tesznek, hogy amint megjelenik első könyvük, szakítanak aktuális barátnőjükkel; szabadidejükben bálványozott írójuk könyveiben kutatnak arra utaló jelek után, hol lakhat a titokzatos szerző.
Minden, ami ezen túl történik, elmesélhetetlen lineárisan, az összefüggések mentén haladva. Bár olyan fajsúlyos dolgokra kerül sor a Szerzőkben, mint a hőn áhított regények megjelenése, találkozás a kultikus szerzővel, pszichés összeomlás zárt intézetbe kerüléssel, folyamatos öngyilkossági kísérletek; visszatekintve a filmre mindezek az események nem állnak össze egy világosan kirajzolódó sorozattá. Bár a két főszereplővel folyamatosan jelentősebbnél jelentősebb események történnek, a filmben nincsenek fordulópontok. Ennyi dolgot egymás mellé dobálni kockázatos, mert a film könnyen túlzsúfolttá, ezzel kibogozhatatlanná és így érdektelenné válhat. Nem sok írást olvastam még a filmről, de amiket igen, azok egytől egyig ki is emelték, hogy a Szerzők végig a zsúfolttá válás határán egyensúlyoz, de végül megússza, hogy azzá váljon. Szerintem azonban a Szerzők iszonyúan túlzsúfolt film. És ami a lényeg, hogy szerintem szándékosan az. Úgy érzem, hogy a Szerzők egy kísérlet, vagy ha úgy tetszik, egy játék. A filmmel önmagával, mint kifejezési eszközzel. Tudatosan túlzsúfolt, hogy kiderüljön, elérhető-e így bármilyen más hatás, mint az érdektelenség.
Úgy tűnik, a válasz igen. A Szerzőket ugyanis egy percig sem unja az ember – csak éppen nem arra figyel benne, amire általában szokott, mikor filmet néz. Nem arra kíváncsi, hogy Phillip mi a fenéért nem tud elszakadni Karitól, vagy hogy mégis mi fáj neki annyira, hogy meg akar halni. Itt nem a cselekmény a fontos, hanem az előzmények nélküli helyzetek és a hangulatok. És ha az ember nem törekszik görcsösen a történések fejben tartására, a Szerzők nagyon hamar „létrehozza önmagát”. Gyönyörűen kirajzolódik pl. Phillip karaktere. Nagyon hamar meg tudja írni a könyvét, meg is jelenik, sőt, sikeres is lesz. Onnantól kezdve viszont nem tud írni, és előbb-utóbb úgy érzi, valójában soha nem is akart tudni; és az egészet csak Erik miatt csinálta. Aki viszont akármennyire akarja, nagyon sokáig nem tudja megírni a regényét. Aztán összeszenvedi, és persze rövidesen újra ír, és azután is megint. Nagyon szép ez a két teljesen ellentétes „írói pálya” egymás mellett.
Ugyanilyen szép az a rajongás, amit Erik, és sokáig Phillip is érez az írás iránt. Ülnek a parkban és lesik, mikor jön a bálványozott író. Mikor megérkezik, egyikük odaül mellé a padra, és úgy tesz, mintha hozzá beszélne; a másikuk pedig lefényképezi a jelenetet. Csak éppen elfelejti levenni az objektívvédő sapkát, úgyhogy a képen csak egy nagy fekete téglalapot látni. Ettől függetlenül Erik kiteszi a falra a lakásában.
Az ehhez hasonló báj több más jelenetet is emlékezetessé tesz, mint ahogy végig jellemző a kifinomult humor is. A film szerkezete nagyon érdekes: sötét és depresszív; valamint elképesztően vicces jelenetek váltogatják egymást. A sűrű poénkodás valószínűleg megint csak több egyszerű feszültségoldásnál. Ha ennyi lett volna vele a cél, nem lett volna szükség ennyi humorra, arra meg főleg nem, hogy ilyen kiszámíthatóan rakosgassák egymás mellé a (hangulatában) nagyon fekete, és nagyon színes jeleneteket.
Ha már a színeknél tartunk, a Szerzők – (és ez esetben talán megállja a helyét egy kis általánosítás:) mint az északi filmek általában – vizuálisan gyönyörűen kivitelezett film. Jók a jelmezek, és nagyon szépek a beállítások – főleg a tengerpartos jelenet. Ami a szépségen túl a film egy másik általános jellemvonását is magán hordozza: előreutal egy másik jelenetre. „A metaforád a vízzel… a víz, mint az elhidegülés szimbóluma…” – beszél Erik Phillip egyik írásáról. Vö.: korábban (az említett nagyon szép jelenetben), miután Phillipet a barátai elhozzák az intézetből, megállnak a tengerparton. Mindannyian nézik a vizet, és mi felváltja látjuk ezt, meg ahogy Phillip elképzeli (vagy visszaemlékszik rá), hogy beugrálnak a vízbe, nevetnek, jól érzik magukat. Továbbá Erik azt is mondja: „…de aztán átfordul ebbe az erotikus izébe.” Vö. a másik vízparti jelenettel, amiben a társaság az Erik kiadójától érkezett lányt hecceli. Továbbá: az egyedüli, aki a jelenet alatt nem a parton van a többiekkel, hanem úszik, az Phillip.
Nagyon nehéz filmnek érzem a Szerzőket, amit talán többször meg kellett volna néznem, mielőtt írok róla. Elsőre ezeket a dolgokat válogattam ki a meglehetősen sokszínű kínálatából. De (talán itt is) még visszatérek rá…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése