JÁTSZD ÚJRA, BATMAN!

A közelmúltban megjelent batmanes újdonságok közül már csak egy maradt, amiről illenék e helyütt beszámolnom. Az alig több, mint egy órás, 6 különböző japán rendező által készített rövidfilmből álló Batman: Gotham Knight ugyan elérhető magyar szinkronnal is, de az helyenként annyira rémes, hogy inkább maradnék az eredeti verzió címeinél.

Az első rész, a Have I got a story for you annak a Studio 4 °C-nak a munkája, mely a Transformerst és az Animatrixot is jegyzi. Ebben az epizódban egy négyfős gyerekbanda tagjai egymás után mesélik el főhősünkkel kapcsolatos élményüket. Batman az első sztori szerint szétfolyó, elolvadó árnyéklény (ábrázolásában kifejezetten gonosz, és bamba); a másodikban hegyes fogú, vérbeli denevér; a harmadikban pedig robot (szárnyai sincsenek, ugrál egyik háztetőről a másikra). A 3 Batmanben csak az ellenség a közös, és persze az, hogy mindegyik esetben megmenti az elbeszélőt. Az epizód csattanója, hogy mikor a negyedik gyerek elkezd azon sajnálkozni, hogy őt még sosem mentette meg a Denevér, az fogja magát, és – üldözője elől menekülve – bevetődik a placcra, ahol a három fiú és a lány beszélgetése épp zajlik. Teszi ezt nem is akármilyen állapotban: megtépázottan, több sebből vérezve – szóval mindenre, csak egy emberfeletti szuperhősre nem emlékeztetően. És ha még ennyi dramaturgia sem elég, hát azt is elárulom, hogy a szerepek felcserélődnek, és a negyedik, aki addig minden buliból kimaradt, megmenti Batmant.
Lendületes kezdés egy jó tempójú és sztorijában is jól felépített résszel – túl tudja-e szárnyalni önmagát szeretett Denevérünk a további 5 epizódban?

A Crossfire című második részt a Production IG készítette (övék a zseniális Ghost in the Shell című anime is). Ebben két rendőr (Ramirez és Chris nevű társa) Arkhamba szállít egy rabot. A sztori szerint Chris nem éppen Batman-szimpatizáns: úgy gondolja, a Denevér nem több, mint egy önbíráskodó; és mivel ő nem szeretne ilyesfélékkel együttműködni, Gordon csapatának elhagyását tervezi. Ramirez erre berág, és hogy szónoklatát kényelmesebb körülmények között tarthassa meg, leállítja a kocsit – véletlenül pont a Maroni kontra „az Orosz” bandaháború egyik összecsapásának helyszínén. Hogy pontosabb legyek, a helyszín közepén. Elindul a lövöldözés, a maffiózók szorgalmasan irtják egymást; Ramirezék próbálják túlélni. Persze, Batman húzza ki őket a pácból – Chris kezdheti az átértékelést és a barátkozást a bizalom szóval.
A Crossfire az egyik leggyengébb, és mindenképpen a legbosszantóbb az összes rész közül. Utóbbinak az az oka, hogy bár a helyszínek között szerepel az Arkham Elmegyógyintézet, a készítők nem csapják le a saját maguk által feldobott magas labdát. Az ugyan reménykeltő, hogy amikor a rendőrautó beér a szigetre, az őrültek egyfajta panoptikum szereplőiként, mozdulatlan, egymás mellé állított bábokként vannak ábrázolva. Ezt a pár másodperces jelenetet leszámítva azonban az alkotóknak eszük ágában sem volt foglalkozni az őrülettel – a hangsúly kizárólag Chris Batmanről alkotott véleményén, illetve annak megváltozásán van. De, mivel még ez a téma sincs elég gondosan ábrázolva; a Crossfire hibás gyártmányként kerül le a futószalagról.

Érkezik utána a Lucius csodaszerkentyű-gyárába bepillantást engedő Field test. Ebben, a Batman: Gotham Knight-ban első alkalommal, színre lép a civil Batman: Bruce Wayne napközben fegyvereket tesztelget Fox-szal, vagy épp golfozik. A megjelenő ellenfél itt is Maroni, de a hangsúly nem igazán rajta; mint inkább a civil Batman, és a Bruce Wayne & Lucius Fox – kapcsolat bemutatásán van. Éppen ezért azt nem is érdemes felróni a Field test-nek, hogy egy kicsit lapos; amit viszont mindenképpen fel kell, az a rettenetes Bruce Wayne-ábrázolás. Persze, ízlések és pofonok; de ez a Bruce azért túlzottan is szépfiúsra sikeredett. Arról nem is beszélve, hogy a figura mozgása Batmanként jóval inkább egy részeg karvalyéra, mint egy félelmetes denevérére emlékeztet. (Elnézést a rosszízű poénért, de) Csodáltam, hogy egyik felhőkarcolóba sem csapódik be.

De nem érdemes kikapcsolni a lejátszót. A Field test utáni In Darkness Dwells ugyanis a legelső mellett a film legemlékezetesebb epizódja. Alaphelyzete (egy pap elrablása a mise kellős közepén, a gyülekezet tagjai hallucinálni kezdenek) zseniális; szerepelnek benne olyan sztárgonoszok, mint Madárijesztő és Gyilkos Krok; van benne csatornajelenet, emberrablás (sejtetve, hogy egy kannibál az elrabló); és Batman nem csak összedolgozik benne Gordonnal, hanem még interjút is ad az egyik hajléktalannak („Milyennek tűnik a város onnan föntről?” – „Mocskosnak!”). Az a pár jelenet pedig, melyekben Batman fejjel lefelé csüng valahonnan és a mellette (vagy inkább alatta) álló Gordonhoz beszél; a Batman: Gotham Knight legötletesebb képsorai közé tartozik. Fantasztikus atmoszféra, jól megtalált szereplők és megfelelő szereplő-ábrázolások, látványos akciók – minden igényem kielégítve.

Az ötödik, Working through pain című fejezet a Have I got a story for you-hoz hasonlóan a Studio 4 °C munkája. A felütés szellemes: Batman megsebesült, és valahonnan ki kell másznia (vö. mindennek a kezdete, hogy kisfiúként a kertjükben lévő kútba esik), hogy beszállhasson az Alfred által helyszínre vezérelt Batmobilba. Mászás közben bizonyos dolgokról (sebéről, egy patkányról), múltja egyes epizódjai, a „tanulóévek” jutnak eszébe – ezeket ismerhetjük meg vázlatosan. A Working through pain jól felépített, ügyesen megszerkesztett epizód; amely Batmannek, mint harcosnak a megszületésére, vagy legalábbis e folyamat egy rövid időszakára koncentrál – kicsit eredettörténet tehát; de semmiképpen sem akciómozi.

Annál inkább az az utolsó rész, a Deadshot. A Madhouse Studio munkája azzal indul, hogy Bruce Wayne visszaemlékezik szülei lelövésére – megint egy kis eredettörténet, de ezúttal a legelkoptatottabb fajtából. (Az epizód elején ingerenciám volt beletekerni a filmbe.) Ezek után jön Lövész (ha-ha, kissé talán… béna?!), akit „az Orosz” felbérelt, hogy ölje meg Gordont. Az akciót egy száguldó vonatról tervezi megvalósítani, Batman azonban közbelép. Indulhat a lövöldözés, bunyózás a robogó vonaton – ilyesmi mintha lett volna a Batman: kezdődik!-ben is. De ez nem gond, az akció látványosnak valóban látványos. Ami zavaró egy kicsit, az az e-mail és a PDA szavak félpercenkénti ismételgetése – Batman modern kütyüi ide, vagy oda; ezek a létező, általunk is nap mint nap használt technikai vívmányok, bár nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de nagyon nevetségesen hatnak egy Batman-filmben emlegetve.

Bár a Batman: Gotham Knight részei különböző alkotóműhelyekből kerültek ki, érezhető benne a szándék az egyes epizódok összehangolására. Nincs olyan fejezet a 6 közül, ami ne kapcsolódna legalább egy másikhoz. Batman pl. nem csak az In Darkness Dwells-ben, hanem az utolsó részben is csüng egy kicsit; Bruce fegyvergyűjteménye két egymás után következő részben is felbukkan; máshol sejteni lehet, hogy az esemény, amire utalás történik, az eggyel korábbi epizód fő történése. A film erényei közé tartozik azon igyekezete is, hogy a „Batman-jelenség” minél több jelentős aspektusát (kútba esés, szülők halálának végignézése), dilemmáját (Önbíráskodik-e Batman?), szereplőjét (Lucius, Alfred, Gordon, Ramirez, Maroni, stb.) és helyszínét (Arkham, Távol-Kelet) igyekszik felvonultatni. Összességében – minden hibájával együtt – a Batman: Gotham Knight élvezetes film – valószínűleg elsősorban a rajongóknak.

BE SPELLBOUND, PLEASE

Érdekes dolog ez a Zöld Pardon. Szinte bárki, akit megkérdezek róla, utálja; de azért nyaranta legalább kéthetente egy estéjét ott tölti. Még viccesebb, hogy az az egy-két ember, akit ott ismertem meg; állítása szerint szintén megveti a helyet, és fatális véletlen csupán, hogy pont ott találkoztunk. Hát izé… Én mindenesetre az elmúlt napokban megtaláltam a Zöld Pardon számomra ideális felhasználási módját.

Úgy kezdődött, hogy hosszú délelőttök, és még hosszabb délutánok végigangolozása [nemsokára nyelvvizsga(kísérlet)] után azon vettem észre magam, hogy nagyon vágyom az élő zenére – arról nem is beszélve, hogy az ilyen napok végén muszáj kimozdulnom egy kicsit. Sokat költeni viszont nem akaródzik, és társasághoz többnyire nincs kedvem mostanában (legalábbis alig vannak, akikét el tudom viselni) – innentől adott a helyzet. A héten két nap is volt (ráadásul egymás utániak), amiket egész napos fejtágítás után a Zöld Pardonban fejeztem be. Rájöttem, hogy nagyon élvezem az ilyen teljesen józan állapotban, egyedül, koncerten eltöltött estéket. Rengeteg energiát adnak; és nagyon érdekes, hogy mennyire más dolgokra figyelek, mennyire más jellegű történéseket veszek egyáltalán észre így; és mikor a barátaimmal, jó pár sör után vagyok hasonló helyzetben.

Szerdán azért mentem el, mert kíváncsi voltam Péterfy Borira (akit még sosem láttam/hallottam fellépni) – aztán kaptam helyette Balkan Fanatikot. És így is jó volt ez, sőt. Tegnap aztán nem volt variálás: Neo-t ígértek, Neo lett.

Pár bejegyzéssel lejjebb a Moog kapcsán egységes színpadi megjelenést emlegettem. Hát most kénytelen vagyok önismétlésbe bocsátkozni – a Neo is azon kevés honi zenekarok egyike, melyeknek tagjai minden fellépés alkalmával tudatosan összerakott és összehangolt szerelésben lépnek színpadra. Ezzel engem eléggé le lehet venni a lábamról; minthogy azt gondolom, ha az egész világ nem is, azért egy koncert mégiscsak: színház. A tegnapi fekete-lila-zöld kombinációról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Külön-külön is a leggyönyörűbb színek ezek, hát még, ha egymás mellé vannak téve. Külön megjegyezném, hogy eddig akárhányszor láttam férfin atlétarikót (vagy mi ennek a hivatalos neve), a hányinger kerülgetett; de ez a fekete alapon zöld levélmintás darab teljesen rendben volt. Na igen, az egyediséggel is eléggé le lehet venni a lábamról.

A 11 + 2 × 1 számos koncert a hetedik számig mintha rajtam és a nálam vélhetően kevésbé józan első soron kívül senkit sem érdekelne. Nem tudom eldönteni, hogy egy masszív 10 fős körön kívül senki nem ismeri a dalokat, vagy csak ez a 10 ember érzékel valamit nagyon tévesen; és a koncert valójában unalmas. Felfoghatatlan számomra, hogy az Absolution, ami pedig az egyik legjobb Neo-szám (és amit másodikként játszanak) miért nem mozgat meg senkit. Hiába, hogy a zenekar nem csak nagyszerűen játszik; de a tagok nem egyszer cirkuszi majmok módjára próbálják magukra vonni a közönség figyelmét (földön fetrengve/ülve gitározás, ugrabugra és tánci-tánci gitárral a kézben); a hetedik dalig a tánctér szimplán nézőtér. Azzal a különleges vonással, hogy több szám után egyáltalán nincs taps (!). Csipkerózsikát álmából a Diskhead ébreszti fel, ez az ominózus hetedik. A tömeg, úgy látszik, ekkor jön rá, hogy koncerten van – elkezdődnek az ugrálások. Mi több: már tapsolás is van! Az öntudatukra ébredt rajongók (avagy a frissiben azzá vált „koncertszédelgők”) meg is kapják, ami jár nekik: kettővel a Diskhead után jön a Spellbound, amit – miután sikerül felismerni, hogy melyik számról van szó – őrületes ováció fogad (egyetlen szám lesz, amelyiknek nagyobban lesz része – most érdemes tippelni, melyik; mert nemsokára kiderül). A Spellbound, ez a felvételen kifejezetten gyönyörű, varázslatos hangulatú, már-már lírai dal így, koncerten sokkal kevésbé dallamos, sokkal „diszkósabb”, dögösebb, agresszívebb. Nem mintha ezzel a verzióval baj lenne, sőt: nagyon érdekes, és nagyon élvezhető. Az meg érezhető, hogy a produkció, vagy annak legalábbis az eddigi része erre a számra van kifuttatva: a színpadkép először ekkor változik meg (játék a fényekkel és a színekkel). Megintcsak: egy, a vizualitással ennyire erősen hangsúlyozott dal lesz még…

Amitől nagyon tartottam a koncert előtt, hogy három számot nem fogok megúszni: az Everybody Come On-t, az It’s over now-t és az Aiiaiiiyo-t. Nem mintha kifogásom lenne bármelyik ellen, csak nekem ezek a legelkoptatottabb Neo-szerzemények. Volt továbbá egy olyan kívánságom is, hogy a Record Straight, az viszont legyen! Mert ahhoz pedig nagyon kellemes emlékeim fűződnek.
Jelentem, egész jól jöttem ki a buliból. A három nemkívánatosból kettőt nem játszanak, a Record Straight pedig van. Méghozzá ráadásban. Az elsőben. Merthogy kettő is kijut.

A Record Straight-ről ugyanazt lehet elmondani, amit a Spellbound-ról: élőben sokkal ugrálósabb a dolog (vagyis itt inkább az a helyes, hogy még a felvétel-változatnál is olyanabb). No és kitaláltátok-e vajon, hogy melyik a Spellbound mellett valódi sikert aratott és (a helyszín kijelölte határokon belül) agyon-színpadtechnikázott nóta?!
Hát persze, hogy az Aiiaiiiyo! Meg kell hagyni, a koncert legvégére, második ráadásnak betenni a dalt teljesen korrekt és persze érthető. Egyértelműen ez alatt a kábé 3 és fél perc alatt tombol leginkább a közönség – ami (bár jó nézni, azért) elszomorít. Igazán nem szokásom nyávogni a közönség összetétele és viselkedése miatt, most mégis úgy érzem, muszáj megtennem. Mert a Neo az egyik legprofibb zenekar ma Magyarországon, ami megérdemelné, hogy az ember ne egy sok évvel ezelőtt készített (lesz*rom, hogy „kultikus”) dalánál ragadjon le.

A SZEZON FAZONJAI

A nagy divatházak aktuális, 2008-2009-es őszi-téli kollekciói közül következzen az öt szívemhez legközelebb álló; az ötödikkel kezdve, a legjobb felé haladva.

Bár többnyire nem kedvelem a mintás ruhákat, a kép jobb felső sarkában lévő fekete virágos ruha gyönyörű. Különösen, mert egy ilyen hosszú ruhától talán kissé szokatlanul a nyaka is magasított; és rövidujjú, nem pedig pántos. Tetszik itt még a ceruzaszoknya (bal felső kép), ami a kedvenc szoknyafazonom; de ami miatt ez a kollekció igazán az én ízlésem, az a kép közepén lévő színes szoknyás, fekete-lila felsős, kesztyűs összeállítás. A szoknya bőségét a szűk, kissé buggyos ujjú selyemblúz és rajta az egyszerű, kötött fekete mellény nagyon szépen ellenpontozza; a fekete-lila párosítás pedig egyébként is a kedvenceim közé tartozik. Telitalálat a szett azért is, mert – a különböző anyagtípusok és a bő-szűk egymás mellé rakása miatt – egyszerre játékos-bohókás, és elegáns.

Annak, hogy a Marni kollekciója a negyedik helyre kerül, elsősorban az az oka, hogy közel állnak hozzám a (minél) nagy(obb), üres színfelületek. Tetszenek itt ezen kívül a több összeállításban visszaköszönő, elöl vagy sehogy, vagy övvel összefogott kabátok/kabátkák; és a narancssárga kabátos összeállítás szoknyájának játékossága (kifelé fordított zsebek).

Paul Smith legfrissebb kollekciójában elsősorban a zöld különböző árnyalataiban elkészített, kötött pulóverek, kabátkák és bolerók tetszenek. Jó dolog, hogy egy őszi-téli kollekció vezérszíne az a zöld, valamint narancs-, és citromsárga; melyeket hagyományosan inkább éppen a tavaszi-nyári öltözékekkel asszociálunk. Másrészt; bár a téli kollekciók – az én ízlésemnek megfelelően – mindig inkább monokrómak, mint mintásak, minden évben van pár típusú díszítés, ami felkapottá válik. Most éppen a kockaminta, és az etnós díszek. Ezek közül az utóbbiak Paul Smith-nél is megjelennek – amivel tehát egyrészt a klasszikusan értelmezett téli kollekció fogalmától; másrészt saját, inkább egyszínű és letisztultabb stílusától is eltér egy picit. És, bár maguk a mintás ruhák nem tetszenek, a cél, amit szolgálnak, igencsak rokonszenves.

Az első két helyen álló kollekciók azok, melyeknél számomra minden tökéletesen egyben van. Az ezüstérem a Bottega Veneta-é – a divatház által bemutatott ruhák és a nőiesség fogalma közé úgy, ahogy van, egyenlőségjelet lehetne tenni. Az ízléses, nem hivalkodó színek (a mélylila és a sötétvörös egyébként a szezon legfontosabb színei) és a letisztult szabásvonalak eleganciát kölcsönöznek a ruháknak. Nincsenek felesleges, egyénieskedő részletek; a kiegészítők – a virágdíszes öv, a sötét kesztyűk és a kis, vagy közepes méretű kézitáskák – egyszerűek és kifinomultak. Jobbról a második öltözék kissé kilóg a sorból, de azt is jó irányba teszi: a fodrok (meg egyébként a rojtok is) nagy slágernek számítanak a legújabb kollekciókban.

Az Ungaro kollekciójában megint csak gyönyörűek a színek, és imádom az önmagában létező óriásgallért, összességében: azt a kissé jelmez-szerű hatást, amit ezek az öltözékek kiváltanak. Ha választhatnék egy ruhát a felsorolt öt divatház bármelyikétől; az biztos, hogy egy Bottega Veneta lenne; mégis, ezek az Ungaro-k krémszíneik és bolondos részleteik eredményezte meseszerűségükkel lenyűgöznek. Igen, ez a kulcsszó, a meseszerűség. A sötétkék, magasított ceruzaszoknya (ami akár tollból is lehetne), a hozzá tartozó vastag faöv és halványkék blúz mintha egy fantáziabirodalomból léptek volna elő; mégis, az összeállítás elegáns is. Kétség sem férhet a játékosság és a kifinomultság Ungaro-féle ötvözetének aranyérméhez!

GYERMEKBETEGSÉGEK

Murakami Haruki regényein kívül az elmúlt években magyarul is megjelent japán irodalom nem nyerte el a tetszésemet, a Truancy kapcsán minden alkalommal hivatkozott Battle Royale-t például egyenesen érdektelennek éreztem. Így hát a kíváncsiság volt az oka, hogy beruháztam Isamu Fukui bemutatkozó regényére.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az ember 17 évesen a szerelemről és a lázadásról akar írni. Meg abban sem, hogy bármennyire is keresi, még nem találja azt a hangot, amin érdemes lenne megszólalnia. Pedig a Truancy témájából, helyzeteiből, és karaktereiből nem következik eleve, hogy a végeredmény gyenge lesz. A regény utolsó mondatai közül a következőket:

„(Vessünk véget a vérontásnak!) Vessünk véget az elnyomásnak! Helyükbe lépjen az iskolatagadás örök szabadsága!”

mintha nem is a könyv egyik főhőse, Zyid, hanem maga Ivan Illich mondaná – aki egyenesen odáig merészkedett, hogy összedobott egy művet, melyben az iskolát „Új Világvallásként” emlegeti. Ez a Deschooling Society. Ritualization of Progress (ha jól tudom, 1971-ben jelent meg).

Ennek egyik alapgondolata, hogy ti.

„Ha valaki elfogadta az iskola szükségességét, könnyen lehet más intézmények zsákmánya. Ha a fiatalok megengedték azt, hogy képzeletüket a tananyagszerű oktatás alakítsa, akkor mindenféle intézményes tervezéstől függővé válnak.”,

a Truancy fő érve az iskolába járás ellen (vagy legalábbis az oktatás olyan módon való megszervezése ellen, ahogy az a regény helyszínéül szolgáló Városban történik). Kulcsszó a tervezés: Fukui Városában az iskola tulajdonképpen egy futószalag, amire a gyerekek ilyen-olyan állapotban kerülnek fel, de amiről lekerülni csak egyféle állapotban – uniformizáltan, idomítottan (llich: az oktatási rendszer „egyetemesíti az elvárásokat”) lehet. A regény címadó szervezete, a Truancy tagjai pedig azok, akikről Illich a következőképpen ír:

„Az Alma Mater elleni lázadók "sikere" (…) sokszor csupán egy fakultás létrehozása, nem pedig annak a bátorságnak a kifejlesztése, amely saját, személyes tanításával fertőz másokat, és felelősséget vállal az eredményekért.”

A regény mögött tehát felismerhetően (kíváncsi lennék, mennyire tudatosan) ott áll egy markáns oktatásszociológiai álláspont. Na most, az eleve izgalmas, hogy egy 17 éves fiú, aki tehát – hogy úgy mondjam – „benne van az iskola sürejében”, Illich felől fogja meg a témát – életkorából adódóan valószínűleg ráadásul ösztönösen. Érdekes kérdés, de most nem megyek bele, hogy ez a tény önmagában igazolja-e bármennyire is az Illich-féle (többnyire kizárólag kuriózumként kezelt = komolyan nem vett) álláspont létjogosultságát. E helyett kénytelen vagyok elmondani, hogy mint könyv, szerintem miért nem jó a Truancy.

Ott van először is a kiszámíthatóság. A történet minden jelentős eseményét (hogy Zyid és Umasi testvérek, és hogy a polgármester az apjuk; hogy Tack beleszeret Noniba; hogy Tack a rózsát nem Noninak, hanem halott húga sírjára szánja; és hogy Umasi öli meg Edwardot) előre lehet látni. Egy olyan, a regényidő szempontjából múltbeli esemény van, amire szerintem határozottan számítani lehet, aztán mégsincs kimondva: hogy Zyid és Umasi annak idején Noni miatt távolodott el egymástól. Tudván azonban, hogy Fukui egy trilógia első részének szánja a Truancy-t, sőt, már dolgozik a folytatáson, amely épp a mozgalom kialakulását fogja részletesen tárgyalni; az az érzésem, hogy ez a mozzanat sem rejtélyesebb egy nyílt titoknál.

A kiszámíthatóság mellett zavaróak a csataleírások; az, ahogy Fukui az információkat „dolgoztatja fel” a szereplőivel; és bajos a karakterek motivációjának ábrázolása is.

A csataleírások minősége már csak azért sem mellékes, mert a 463 oldalas könyv – nem szeretnék túlozni, de – egyharmadát különféle harcok teszik ki; sőt, a könyv legvégén helyet kapó csúcsjelenetben Zyid és Tack sem intellektuális síkon száll szembe egymással. Ehhez képest ezek a leírások igencsak nehézkesek – nagyjából olyan érzésem volt az olvasásuk közben, mintha az újonnan vásárolt porszívó használati utasítását tanulmányoznám. Fukui érezhetően igyekezett különleges helyszínekre megírni az összecsapásokat: van bunyó szökőkútban, metrón, virágágyás közepén, de a csúcs mégis a vegyesbolt-béli összeütközés. Ez a – mellesleg szintén nagyon fontos – jelenet (amiben Edward két magasrangú truantot is megöl) tökéletesen példázza a szerző igyekezetét, hogy amit ír, az minél sokszínűbb, sőt: minél bizarrabb legyen. Sajnos azonban az ilyen:

„(…) kihajolt egy dezodorospolc [sic!] mögül, és tiszta fejlövést vitt be egy másik törvénybehajtónak.”,

és ehhez hasonló mondatok (egyszer a sampon is valakinek a fejére csurog) inkább nevetségesen, mint érdekesen hangzanak. Az pedig, hogy olykor egy „Kurva anyád!” is elhagyja a szereplők száját, nagyjából olyan érzést váltott ki belőlem, mintha bölcsődében hallanék káromkodni egy rózsás pofijú lurkót. Abszurd.

A mechanikus, és így unalomba fulladó csataleírások mellett szembetűnő, hogy a szereplők milyen lazán tudomásul vesznek különféle fajsúlyos eseményeket. Tack például nem sokat szarozik, amikor megtudja, hogy Umasi és Zyid testvérek, és hogy a fő-ellenség polgármester pedig az apjuk.

„Tacknek szüksége volt néhány másodpercre, mire feldolgozta az értesülést. A dolog stimmelt, és Tack minél többet gondolkozott rajta, annál inkább csodálkozott, hogy eddig nem jött rá magától.” –

tudjuk meg. A lényeg itt „a dolog stimmelt” – kitétel: nagyjából ekkora megrázkódtatás Tack számára minden, amin keresztülmegy. Ugyanígy elnagyolt, összecsapott a motivációk ábrázolása is, például:

„Tack teljesen összezavarodott egyedül maradva a sötétben, de aztán gyorsan rájött, hogy nincs mit tenni, követnie kell az utasítást.”.

(Ezzel a mondattal egyébként a könyv egy további – a szerzőtől független – hibájára is rá lehet mutatni: a fordítással nagyon sokszor problémák vannak, elsősorban a szórenddel kapcsolatban.)

Fukui választott egy érdekes témát, és kitalált egy izgalmas alaphelyzetet: a fiú, akinek imádott húgát megöli a truantok vezére, beépül a Truancy-ba, hogy bosszút állhasson testvére gyilkosán. Ahogy azonban telik-múlik az idő, mindenkit előszeretettel legyilkol, csak éppen azt az egyet nem, akinek a likvidálására megesküdött. Sajnos azonban egy ilyen sztoriból nem sok jó kerekedhet ki a pszichológiai folyamatok hiteles és gondos ábrázolása nélkül.
Fukui talán egy kicsit korán írta meg ezt a könyvet.

WET SIDE STORY

Van egy „barátom”, aki már a Kooks-ot is nehezen nyeli le nekem. A Moog-szimpátia meg minden határon túlmegy nála; úgyhogy ha képes egyáltalán ilyenre velem kapcsolatban, volt egy kb. fél órás időtartam most nyáron, amikor nagyon büszke lehetett rám. A Moog idei voltos koncertjét ugyanis legalább ennyi ideig ócsároltam neki. Megcsinált ugrabugra; műbalhék; két sláger és egy rakat felejthető, fantáziátlan szám; flancos fellépőruhák; sok felesleges pofázás; önteltség; sikítozó lánykák.
Kedves „barátom”! Tegnap a Zöld Pardonban [ide hallom, ahogy (kéjesen) felnyögsz] megláttam az érem másik oldalát is. Bocsi.

Bizonyos okoknál fogva 6-ra a villamosmegállóban kell lennem. Én érek oda először, a villamosok jönnek, mennek – és az egyikről leszállni készül egy kockás inges srác, akiről megállapítom, hogy pompázatosan fest…
De ne szaladjunk ennyire előre!

Hetente átlagosan kétszer járok színházba, de nagyon ritka az olyan alkalom, amikor kiöltözöm. Ennek részleteit most hagyjuk; nemsokára úgyis kezdődik az új évad, lesz módom megfelelőbb kontextusban értekezni e szokásom okairól és következményeiről. Itt most mindössze azért teszek említést róla, hogy érzékeltessem: a művészet iránti tisztelet kifejezéséhez nem szokásom segítségül hívni a ruhásszekrényt. Többnyire. Merthogy tegnap azon vettem észre magam, hogy a felkeléstől kezdve azon agyalok, mit vegyek fel. Akármennyire megkreáltnak éreztem is, azt eddig is elismertem, hogy a Moognak nagyon konzekvensen összerakott, tudatos színpadi megjelenése van. Ami úgy látszik, akkora hatással van rám, hogy úgy érzem, nem mehetek el akármiben egy Moog-koncertre. A történet nem az azon való morfondírozásról szólt, hogy vajh’ miben néznék ki a legjobban. Hanem arról, hogy mi az; ami passzol oda, ami méltó az alkalomhoz – de ami még én vagyok. Gondolom, hasonló szempontokat vesz figyelembe az is, aki kiöltözik, mikor színházba megy. Ahogy másnak a színház az ünnep, nekem, úgy tűnik, a Moog-koncert az.
Szinte intellektuális megpróbáltatás volt kiválasztani, miben menjek, legyen-e rajtam ékszer, milyen színű legyen a körmöm. Érdekes élmény, hogy a művészet még az életemnek az ilyen, számomra viszonylag jelentéktelen rész(let)ét is képes befolyásolni.

Tehát a nagy nehezen összerakott szerelésemben várom a többieket, mikor a szemrevaló kockás inges feltűnik a színen. Nyílik az ajtó, kilép, megnéz (nem volt ott más rajtam kívül) – húha, tényleg prémium-kategória. És pont olyan, mint Tonyo. Jesszusom, ez a Tonyo.

A zenekar egy további tagjával. A következő villamossal meg jön még másik kettő. Meg a többiek. Elújságolom a nagy hírt, ami láthatóan – akárhanyadszorra mesélem – engem villanyoz fel a legjobban. Annyi baj legyen, sörözzünk. Ezt a részt átugrom (de legközelebb meggondoljuk, kivel nyittatjuk ki az üveget).

Fél 9 körül már nagyon hideg van és fúj a szél, mégis, mire kezdődik a koncert, egész tisztességes tömeg gyűlik össze a színpad előtt. Nagyjából a negyedik sorban állunk, körülöttünk szinte csak (többnyire fiatalkorú) lányok. Ez kicsit sem lep meg, számítottam rá. Ami meglep, hogy a kockás ing cserben lett hagyva egy fekete zakó, egy fehér ing, és egy fekete mellény kedvéért.

Rajtam fehér blúz és fekete mellény. Sikerélmény. Most akkor gáz vagyok?

Az Everybody wants egyből a második. Tonyo jóval visszafogottabb, mint a Volton: a számok közti monológjai rövidebbek; egyszer sem mondja el, hogy jobban játszanak feldolgozást, mint az a banda, akitől feldolgoznak; a színpadot sem hagyja el, hogy pacsizgasson az első sorral (na jó, egyszer lehajol és pacsizgat mégis, de ez így is határozottan pozitív irányú fejlődés). „Érdekes módon” most is adódnak technikai malőrök az egyik gitárral, amire megint felhívják a figyelmet, de a kivitelezés a Volthoz képest ez ügyben is lájtosabb (Akkor húrszakadás áldozatává váltak a fiúk. Tonyo: „Aki tud gitárt húrozni és feljön segíteni nekünk, kap egy puszit!” Nem sokkal ez után hagytam el a helyszínt.). És hát valami szakadtság csak kell ennyi jólöltözött srác mellé: az egyik gitáron valami, látszólag funkciót nélkülöző szigszalag-szerű bővítmény figyelhető meg.

De a visszafogottság olyan jól áll a srácoknak, hogy az ilyen, vélhetően imidzs-vezérelt húzások sem zavarnak, sőt: a show részének érzem őket. Az pedig egyenesen meglep és igencsak imponál, hogy Tonyó beszól a közönségnek: „Ha érdekel titeket, elmondom… bár nem hiszem, hogy bármelyikőtöket érdekelné… de azért elmondom (…)”.

De a koncert legjava még hátravan. Tovább táncolunk a nem túlzottan egyedi, de kellemes számokra, elhangzik aktuális kedvencem, a Make me happy is (szerintem Tonyónak ez a dal áll a legjobban); majd fél 10 körül, épp, mikor az I like you kerül sorra, zuhogni kezd az eső. Fantasztikus érzés így ugrálni, és mennyire szép keretet kap a történet: az estém egyik leglényegesebb pontja tulajdonképpen megsemmisül. Annyira elázom, hogy a fehér blúznál csak a fekete mellényemből tudok több vizet kifacsarni. Úszom a boldogságban.

Tonyóék pedig megússzák szárazon (ezt a koncertet még).

DANCE, I SAID DANCE!

Tegnapi, soproni piknikes produkciójával Parov Stelar és csapata is feliratkozott a 2008-as év legjobb koncertjeit tartalmazó szubjektív listámra.

Pedig amikor kora este megérkezünk Sopronba, még félő, hogy az időjárás keresztbe tesz a rendezvénynek: nem csak a pesti 45 fok után tűnik hidegnek az idő, ráadásul esik is. A körülmények dacára célba vesszük a Fő teret: a mi piknikünk egyik kedvenc hazai zenekarunk, a Barabás Lőrinc Eklektrick koncertjével kezdődik. Nem mondhatni, hogy tömegek gyűlnek össze az MR2 Színpadnál, de ennek oka egyrészt a korai kezdési időpont, másrészt az eső; és semmiképpen sem a koncert minősége lehet. Lőrincék hozzák megszokott formájukat. Sena és Juli ezúttal is összeöltözve (most épp pirosban mindketten); Sena újfent kifejezetten barátságos, folyamatosan kommunikál a közönséggel; Jávor arcán a megszokott non-stop vigyor; most is elmondják, hogy a Ladal nem jelent semmit, de legalább visszafele olvasva is ugyanaz (Lőrinc az ügyeletes hangosszótár); megint kapunk populáris és kevésbé ismert dalokat is (előbbieket főleg a koncert végén, illetve a ráadásban). Lőrincék koncertje nem okoz túl nagy meglepetést, de a szerethető zenészekből álló csapat ezúttal is magas színvonalon teljesít.

Ezután a Deladap!-ra várva felmérjük a terepet, és megállapítjuk, hogy a hangulat kicsit egy falusi búcsúra, kicsit egy fesztiválra emlékeztet. Utóbbiért elsősorban az a tény felelős, hogy két színpad van, melyeken felváltva zajlanak a programok; előbbit az utcákon mindenfelé felállított édesség-, pattogatott kukorica-, és lufiárusok miatt érezzük. Úgy tűnik, a Piknik, legalábbis így kora este (a Deladap!-koncert 7-kor kezdődik), elsősorban családi program: mindenfelé lufival rohangáló kisgyerekeket látni. Egyikük, egy pókemberes léggömb boldog tulajdonosa ráadásul fogja magát, és beáll az utca közepén felállított színpad elé, a legelső sorba. Pár szám után aztán elhagyja a helyszínt – a Deladap! láthatóan nem elég meggyőző számára. Egyetértünk vele.
A bécsi illetőségű; de cseh, szerb, orosz és magyar tagokból álló zenekar a progresszív jazzt és a hagyományos cigány zenét vegyíti. A végeredmény egy nagyon vidám, nagyon szerethető és táncolható; de minden kísérletező kedv ellenére sem eléggé formabontó hangzásvilág. Úgy tűnik azonban, hogy csak mi fanyalgunk és várunk egy kicsit még kevésbé autentikus cigányzenét [nem mintha az autentikus cigányzenével bármi gondunk lenne (sőt), de ha egy zenekar lépten-nyomon, mint újító van artikulálva; akkor ennél talán elvárható egy picit messzebbre merészkedni]; mert a közönség egyre népesebb, és rengetegen táncra is perdülnek körülöttünk.

Nem várjuk meg a koncert végét, mert szeretnénk belehallgatni a Kaukázus koncertjébe a másik színpadon. Ekkora – 8 körül járunk – a rossz idő miatt sötétedni kezd, de nem hisszük, hogy csak ez lenne az oka, hogy kifejezett tömeget találunk az MR2 Színpad előtt. A közönség összetétele a délutáni matinékoncerteken tapasztaltakhoz képest megváltozik: támadnak a fiatalok, közülük is az ún. alternatív fajta. Komolyodik a helyzet.
Az eső időközben zuhogni kezd, de a tömeg csak nem oszlik. Masszív rajongótábor, ollé. Nem problémázik sokat Kardos-Horváth János sem, nyomja a tanmeséket két szám között – könnyű neki, ő a fedett színpadon szárazon marad. A mi szemünk már kevésbé: hol a sírástól, hol a nevetéstől csordul ki a könnyünk. A színpadon szerintünk legfeljebb egyetlen formában, a dalszövegeken keresztül van létjogosultsága az aktuál-, és egyéb politizálásnak. Október 23-ról dalt írni mindenkinek szíve joga, de a dal előadása előtt szubjektív (!) történelemórát tartani, az már kissé bajos. Kardos-Horváth János márpedig nem tudja megállni. Még az Anglia előtt sem fogja vissza magát: megint minden anglofilt (megszólítva érzem magam), hogy London szép és jó, nagyon hepik ott az arcok és jó, hogy nagy a választék teából; de azért dádá Anglia, az a gyarmatbirodalmasdi (sic!) nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt. Kíváncsiak vagyunk, a makacsul növekvő közönség soraiból hányan vannak, akik akár egy tovaillanó pillanat erejéig elgondolkodnak Kardos-Horváth szavain. Mármint rajtunk kívül – valahogy nem jól lett ez kiszámolva odafent a színpadon…
Hiába Anglia és Szeplős váll, Lángos-tejföl, meg Szalai Éva – szóval az apolitikus dalok; hiába a többnyire valóban zseniálisan megírt szövegek. A számok közti agymosások mindezt tönkrebarmolják, és ezt a Kaukázus-koncertet is ideológiai továbbképző tanfolyammá degradálják. Kár érte.

Ráadás legalább nincs. Amint lehet, előremegyünk a kordonokhoz, mert nemsokára kezdődik a nap fénypontja; a koncert, amiért jöttünk.

A fél 10-es kezdésből végül nagyjából 10 óra lesz; de cserébe mire Parov Stelarék színpadra lépnek, teljesen besötétedik, és az eső is eláll. A koncert nehezen és méltatlanul indul: a fél órás csúszás oka láthatóan a technikai körülményekben keresendő. Hol Parov, hol Marcus, hol Stefan ismételgeti a technikusoknak, mire lenne szüksége. Az egyik mikrofon úgy, ahogy van, nem működik, le kell cserélni; az első pár szám alatt a szaxofont alig hallani; Andreasnak alkalmanként nem csak dobverőit, hanem a dobfelszerelés egyes elemeit is a kezében kell tartania zenélés közben. A koncert folyamán a csapat többször kiegészül jellemzően a dob körül ólálkodó technikusokkal.
Guest stars ide, vagy oda; színpadi jelenlét tekintetében az örökké mosolygó Marcus viszi a prímet. Nagyon jó érzés olyan zenészt látni, akiről lesüt, hogy imádja, amit csinál, hogy örömzenél – Marcus ilyen zenész. Energiája, játékossága és profizmusa lenyűgöző.

A show az egyik legerősebb számmal, a Matildaval indul – Parovék magasra teszik a lécet. Aztán simán átugorják. A kábé 1 óra 10 perces koncert végig egyenletes színvonalú, egy szám erejéig sem ül le a hangulat. Kapunk egészen friss számokat is; és a Homesick kivételével (amit koncerten sosem játszanak) előkerül minden nagy kedvenc a Lovetól a Chambermaid Swingen keresztül a Lost in Amsterdamig. A ráadásszám (újabb sláger: On my way now) keltette eufóriára rátesz egy lapáttal az a véletlen, hogy a tűzijáték éppen akkor kezdődik, mikor Parovék visszajönnek. Láthatóan ők maguk is élvezik a helyzetet: Marcus szándékosan a színpad szélére állva játszik, hogy láthassa a tűzijátékot; és mikor épp szabad a keze, lelkesen, kisgyerek módjára mutogat az égre. Nehéz eldönteni, hogy merre nézzünk. Az egyébként is gyönyörű soproni Fő tér az ünnepi tűzijátékkal kiegészülve tökéletes(en különleges) koncerthelyszínné válik.

Amely koncerthelyszínt sajnos kénytelenek vagyunk elhagyni – a második ráadást nem sikerül kiordítanunk-, és tapsolnunk Parovékból. Persze így is eleget táncoltunk és ugráltunk – az izomlázhoz, legalábbis.

A MŰVÉSZET VAJON MI?

Nemrég a Duna-parton söröztem egy barátommal, aki megkérdezte, nem tudom-e, mi az a két bazinagy (nem éppen így fogalmazott, mert sosem használna ilyen szavakat) portréfotó a budai váron. Fogalmam nem volt. Azóta ellátogattam a Ludwig Múzeumba, és megvilágosodtam.

Braco Dimitrijević szarajevói származású, Franciaországban élő és alkotó képzőművész 1948-ban született. 1969-ben indult el az ismertség felé azzal a megmozdulásával, hogy lejegyezte pár járókelő nevét, akivel találkozott az utcán. Nem sokkal ez után egyikük fotóját ki is állította; majd 1971-ben Zágráb főterén, ahol állami ünnepek alkalmával politikusokról készült képek csüngtek, kiállította 3 teljesen ismeretlen ember portréját. Ez volt az Ismeretlen járókelők című sorozatának első darabja, melyet azóta számos új követett – a legfrissebb ezek közül az a bizonyos két óriásfotó a váron. A sorozat lényege, hogy Dimitrijević találomra kiválasztott embereket fényképez le, majd a képeket monumentálissá növeli, és valamilyen közterületen (pl. a londoni metró egyik állomásán a reklámplakátok között, felújítás alatt lévő épületeken, vagy ugye jellegzetes turista-látványosságok falán) – mindenféle háttér-információ nyújtása nélkül – kiállítja őket.

Az Ismeretlen járókelők keretein belül Dimitrijević ezen túl mellszobrokat, emlékműveket emel, és emléktáblákat állít innen-onnan összeszedett noname fazonoknak; mindezzel bevett fogalmakat értelmez újra, és létrehoz egy alternatív történelmet.

De Dimitrijević nem az a fajta művész, aki kimerül az ún. fő művében. A LuMú kiállítása az Ismeretlen járókelők sorozatának néhány elemén túl a művész több másik korszakába is betekintést nyújt; és milyen jól teszi!

Ott vannak például a korai munkák; mint a Világzászló című sorozat. Ennek koncepciója, hogy Dimitrijević egy ecsettisztításra használt rongyra cseréli különböző hajók – nemzeti – zászlóit, majd így fényképezi le őket. Ez a sorozat a művész egyik legkorábbi műve, de már ebben is megmutatkozik, mi érdekli igazán: a megszokott hatás összezavarása egy hivatalos jel valamilyen személyessel való helyettesítése által. Ugyanígy, már a legkorábbi periódusban bevon az alkotói folyamatba vadidegeneket, tehát elkezdi érdekelni a művész és nem-művész közti határvonal. Véletlen szobor és Véletlen rajz című sorozataiban csak előkészíti a helyzetet, amelyből aztán a járókelők beavatkozásával lesz (lehet) műalkotás: tejeszacskót tesz az útra, és ha az arra járó autós átmegy rajta, megkérdezi a sofőrt, műalkotásnak tartja-e a szétfröccsent tejből álló foltot – ha igen, aláíratja az úttesten keletkezett pacát az autóssal. Ugyanezt megcsinálja útra locsolt vízzel is, ami számára onnantól kezdve, hogy egy autó keresztülhaladva rajta széthordja, művészetként értelmezhető. Máskor villamossínre tesz fehér papírt, és miután a jármű áthaladva rajta széttépi, fényképet készít róla – kész is a "rajz".

A történet lényege az azzal való kísérletezgetés, hogy mi számít még alkotásnak, és mi az, ami már nem nevezhető annak; és hogy vajon – a vízfoltos esetben például – ki volt az alkotó, azaz kit illet meg a szerzőiség joga: Dimitrijevićet, az ismeretlen sofőrt, netán az autót?

Dimitrijević az a jó fajta, értsd: tényleg kíváncsi művész. Nem csak az eddig említettek, hanem minden más munkája is kísérletező kedvről és az alternatívák kutatása iránti elkötelezettségről árulkodik. Az Interjú-interjú például egy bravúros, több táblából álló öninterjú; aminek lényege, hogy minden táblán egy (Dimitrijević életrajzával, és általában a művész-léttel kapcsolatos) kérdés; de két, és persze: egymástól lényegében különböző válasz olvasható.
Az Ismeretlen járókelők mellett talán legismertebb művében, a Történelem utáni triptichon című installáció-sorozat minden darabjában pedig egy (múzeumtól, magángyűjteményből kölcsönzött) eredeti festményt (Picassot, Modiglianit, Malevicset, Mondriant…), egy használati tárgyat (hangszert, csizmát, lapátot, biciklit…), és egy zöldséget/gyümölcsöt (banánt, almát, narancsot, citromot, tököt…) tesz egymás mellé.

Ez az ironikus, sőt, a provokatív felhangot sem nélkülöző ötlet a magas művészet-mindennapi élet-természet hármason túl a freudi felettes én-én-ösztönén kategóriákat is felidézi; és rávilágít, hogy – a művész szavaival élve: – „A világ nem mesterművekből áll, sem nem biciklikből vagy almákból, hanem mindezekből együtt.”.

Szintén Dimitrijević szerint „Ha a Holdról nézzük a Földet, alig van távolság a Louvre és az állatkert között.”, amit egy újabb installáció-sorozattal, a Kultúrtájképek cíművel igyekszik bizonyítani. Itt az eredeti műalkotások mellé tárgyak és gyümölcsök, illetve zöldségek helyett élő állatok kerülnek; és ami igazán érdekes, hogy ezeket a műveket 1988-ban a párizsi állatkertben is installálta, amikor krokodilok, párducok, jaguárok, oroszlánok és gorillák ketrecében helyezett el világhírű festményeket.

Ezek a munkák a természet és a kultúra egymás mellé helyezésén túl kétfajta kulturális modellt – a nyugatit és a természettel jóval nagyobb harmóniában lévő „másikat” – ütköztetnek, plusz ráirányítják a figyelmet a különböző állatoknak a vallásokban és mitológiákban betöltött szerepére is.

Dimitrijevićben az a jó, hogy – ahogy talán sikerült érzékeltetnem – pofonegyszerűnek ható ötletei rengeteg érdekes kérdést vetnek fel; és így a mellett, hogy kreativitásukkal elbűvölik, bőségesen ellátják gondolkodnivalóval is a nézőt. Szeretem, ha valami formailag nem hivalkodó, tartalmilag viszont túlburjánzik; mert úgy érzem, a legzseniálisabb elme ahhoz kell, hogy sokat tudjunk mondani kevéssel. Azt hiszem, nagyjából ugyanazért vonz Dimitrijević művészete, amiért az írás elején említett barátom szerint a kedvenc nyakláncom passzol hozzám: mert "egyszerű, de nagyszerű.”.

ŐRÜLT JÓ BULI

A sötét lovag okozta lázban égve többször újraolvastam azt a két Batman-képregényt – A gyilkos tréfa, és az Arkham Elmegyógyintézet címűeket – melyeknek a legnagyobb hatásuk volt Nolan filmjére. Most az utóbbiról következik egy s más.

A Képes Kiadó jóvoltából idén júliustól magyarul is hozzáférhető Arkham Elmegyógyintézet 1989-ben jelent meg először. A képregény alcíme – A Serious House on Serious Earth, magyar fordításban Komor ház komoly talajon – az 1985-ben elhunyt angol író-költő-jazzkritikus, Philip Arthur Larkin Churh Going című versének 55. sora. A címadó intézmény eredeti neve – melyet az alapító Amadeus Arkham pszichés betegségben szenvedő, végül életének öngyilkossággal véget vető anyjáról, Elizabeth Arkham-ról kapott – Arkham Kórház.

Az AE sztorija (Grant Morrison munkája) szerint az intézetben lakók Joker vezetésével elfoglalják az épületet, és különféle követelésekkel állnak elő. Ezek közül a legutolsó, hogy Batman – mivel hitük szerint közéjük tartozik – menjen be közéjük. Batman nem tehet mást, teljesíti a (többnyire épp általa Arkhamba juttatott) betegek kívánságát; és ezzel kezdetét veszi a kóválygás az elmegyógyintézet falain belül. Na meg persze Batman lelkében. Ezt a képregényt ugyanis, hasonlóan A gyilkos tréfához, az foglalkoztatja, hogy vajon mennyiben más Batman, mint őrűlt(nek nyilvánított) ellenségei (És mivel tulajdonképpen A sötét lovag központi kérdése is ez, nem csoda, hogy a Batman-képregények közül Nolan elsősorban erre a kettőre támaszkodott filmje készítésekor). Míg az AGYTben Joker vidámparkja a helyszín; az AE egy zártabb, önmagában kísértetiesebb terepen veszi le a szájkosarat Kétarcról, a Kalaposról és a többiekről. És ahogy az AGYT is párhuzamosan túszdráma (ott Gordon nyomozó jár pórul) és eredettörténet (ott Joker kialakulásának egyik verzióját olvashatjuk), úgy az AE is felváltva tárja elénk Batman elmegyógyintézet-beli kalandozását és az intézmény létrejöttének történetét. A két szálat maga a denevér-motívum kapcsolja össze (Amadeus anyját egy denevérre emlékeztető látomás kergeti őrületbe.).

Ami a sztorit illeti, abban elsősorban az az érdekes, hogy itt a megszokottól eltérően kiderül: a denevér is ember. Ebben a történetben Batman jóval inkább egy, az esze elvesztésétől rettegő, összezavarodott átlagpolgár; mint föl-le röpdöső igazságosztó szuperhős. De nem csak Batman ábrázolása atipikus, más karakterek is alternatív sztorit kapnak: Kétarc pl. egy sikertelen kezelés eredményeként válik maga alá vizelő, döntésképtelen ronccsá.
Ott van aztán Joker. Az egész Batman-univerzumból neki van talán a legkevésbé egyértelmű háttere, úgyhogy az ő ábrázolását illetően nem igazán beszélhetünk alternatív verziókról. Az AE Jokere mindenesetre drágámnak szólítja Batmant, sőt, egy helyütt a seggébe is belemarkol. Érdekes, hogy amikor A sötét lovagot, annak is a Batman nem gázolja el Jokert - jelenetét először láttam, és egyértelműen éreztem benne a szexuális felhangot, hogy is mondjam… freudista megszállottnak éreztem magam és szégyenkeztem. Aztán amikor másodszor néztem a filmet és elérkezett ez a bizonyos jelenet, beugrott az a rajz az AEből, amelyiken Joker Batmant taperolja.
A sötét lovag egy másik részénél elsőre működött az asszociáció: hogy a filmben Joker egy általa bűvésztrükknek nevezett akció folytán rosszkor, rossz helyen lévő alanya szemét egy ceruzába nyomja; azt valószínűleg az AE elején lévő egyik epizód ihlette. (Ebben telefonon beszél Batmannel, és állítása szerint egy kihegyezett ceruzát döf egy 19 éves lány szemébe – mint később kiderül, a dolog valójában nem történt meg, áprilisi tréfának szánta csupán.)

Az érdekes történet és a zseniális karakterábrázolás mellett az AEt az illusztrációja teszi must have-vé. Dave McKean szürreális hatású festményei (mert ezek nem egyszerűen rajzok) a szuperhős-sztorik illusztrálásának minden írott és íratlan szabályával szembemennek. A vonások bizonytalanok, a kontúrok elmosódnak – és mindez különösen magára a főszereplőre igaz. Batmannél mindenki – legyen akár ápolt, akár ápoló – pontosabban, részletesebben van ábrázolva: a denevér alakja kifejezetten elnagyolt, legtöbbször gyakorlatilag olyan, mint egy kétfülű fekete massza. Mindez persze Batman pszichés állapotát, összezavarodottságát tükrözi – az illusztráció tökéletesen érti a történetet. A központi figura ábrázolásához hasonlóan bravúros az is, ahogy az elmegyógyintézet falain belüli és az azokon túli világ kinéz. Előbbi tobzódik a színekben (elég csak Joker zöld hajára, és az ebben a sztoriban lila helyett kék kabátjára utalni), utóbbi fekete-fehér: mintha a dolgok Arkhamon belül történnének, mindaz, ami kint van, vázlat lenne csupán.
Végül kiemelendő a szöveg megjelenítése: a karaktereknek saját betűtípusuk van, Batmannek saját buborékszíne is, Joker anarchizmusa pedig ebben sem ismer tréfát – vörös mondatai nem kapnak szövegbuborékot.

THE JOKER TAKES IT ALL

A sötét lovagban Batman mellékszereplő. Joker egyébként is zseniális karaktere Heath Ledger alakításában az új Batman-film ékessége.

Hogy kicsoda Joker, gyakorlatilag fogalmunk sincs. Amikor – a negyvenes években – Batman legfőbb ellenségeként kitalálták, nem foglalkoztak vele, honnan jött, és miért olyan, amilyen. Egyes sztorik szerint gengszternek álcázott vegyészként, Vörös Maszk néven saját cégétől próbált meg lopni, de Batman rajtakapta, menekülés közben egy savas tartályba esett, innen az eltorzult arc. Ott van aztán a Gyilkos tréfa című képregény, amiben Joker maga fejti ki, hogy saját történetére hol így, hol úgy emlékszik. Ebben egyébként szintén a vegyész-sztori szerepel, kiegészítve azzal, hogy Joker, mivel nem szereti a munkáját, komikusnak próbál állni, de a felesége folyamatosan veszekszik vele a pénztelenség miatt, így kényszermegoldásként megpróbálja kirabolni korábbi munkaadóját – a találka Batmannel és a savfürdőzés innentől ugyanaz. Van olyan verzió is, ami szerint Joker korábban veszélyes bűnöző volt, és az egyik ügye során összehozta a sors a denevérrel – akkor volt a savfürdő és a következett be a megőrülés is. E szerint az elmélet szerint Joker valódi neve Jack – ezt a változatot vette át a Tim Burton-féle első mozi (Batman); ahol a figura teljes polgári neve Jack Nepier. Ezen a filmen kívül sehol; sem mozgóképes, sem írott formában nem esik szó Joker valódi nevéről.

Amikor Heath Ledger Jokere először mondta el, hogy honnan vannak a sebhelyei, kicsit megijedtem; aztán, amikor a következő alkalommal egy teljesen más történetet adott elő, világossá vált; hogy Christopher Nolan tudta, hogy ha megpróbálja megmagyarázni Jokert, azzal az egyik leglényegesebb tulajdonságot, a misztikumot öli ki a karakterből. Nem bántam volna, ha Batmannek is kitalál egy változatot; és nem egészen látom be, mire jó, hogy ezt egy helyütt el is kezdi, csak aztán – mert a denevér leüti, vagy legalábbis megpofozza, ha jól emlékszem – nincs alkalma befejezni. Pedig nagyon izgalmas lett volna hallani, hogy a film készítői szerint hogyan jeleníti meg önmagát éppen Batman előtt. Hogy Batman és Joker között pont ebben a legintimebb helyzetben nem kerül sor értelmes interakcióra, az különösen annak fényében kár, hogy A sötét lovag által sulykolt egyik tétel éppen az, hogy mennyire közel áll egymáshoz a két karakter. Furcsa, hogy amikor leginkább lehetőség lenne egymáshoz közelíteni őket, akkor a film kiütteti az egyiket a másikkal. (És ha ezt azért teszi, hogy jelezze: Batman nem kér a közeledésből, akkor az még rosszabb, mintha ötlettelen lenne, vagy a felsüléstől tartva félne bármit Joker szájába adni; mert Batmannel nem szabadna a legprimitívebb eszközzel csatát nyeretni Jokerrel szemben – kivéve, ha a cél Joker Batman fölé emelése...)

No mindegy, ez csak egy apró mozzanat, lépjünk túl rajta. Vagyis, nézzünk rá egy másik szempontból a Batman kiüti Jokert – jelenetre, és térjünk rá arra, amiről az írás elején már szó esett. Az ugyanis, hogy Batman felülkerekedik Jokeren, kivételes alkalom. Sőt, talán ez az egyedüli jelenet, amikor Joker lába alól valamelyest kicsúszik a talaj – ám, és ez a lényeg, még ekkor sem elsősorban Batman bal egyenese meg a felhőkarcolóról lelógattatás miatt. Hanem azért, mert szembesül vele, hogy a két komp közül egyik sem robban fel – azaz nem válnak be a számításai. Kvázi az eszén találnak fogást, kicselezik egy elméletét. És amikor erre rádöbben, akkor, és egyedül akkor a két és fél órás játékidő során – és akkor is egy szinte észrevehetetlenül rövid pillanatra, de: összezavarodik. Csakis ebben a pár másodpercben gyenge, egyébként végig kikezdhetetlen. Semmivel sem lehet sarokba szorítani, végig egy lépéssel Batman előtt jár (egyszer mond is neki valami olyasmit, hogy ő nem őrült, csak egy szinttel előrébb tart).

Joker az egész filmet áthatja. Akkor is ott van, amikor valójában nincs is ott. Ugyanakkor, ha jelen van valahol fizikai valójában, akkor is az az ember érzése; hogy nem azokkal van, akik vele egy időben, egy helyen tartózkodnak, csak azok mellett, azok társaságában. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de ez a benyomás valószínűleg azt jelzi, hogy Heath Ledgernek sikerült elérnie, amire törekedett: hogy a figurát elemelje mindattól, ami emberi, kézzel fogható, racionális. Jokere nem csak fizikai értelemben megfoghatatlan: sokkal kevésbé hús-vér ember, mint időlegesen testet öltött elmélet.

Ez a testet öltött elmélet sem tudja azonban megállni, hogy időnként el ne pazaroljon valamicskét az emberfelettiségéből. Vele is megesik, hogy részt vesz, hogy személyesen és tudatosan hat. Mindezt azért, mert rendben van az egója; mert hiszi, hogy az elveit – hiszen legitim elvek, így megérdemlik – fizikai formában is produkálnia lehet. Ezért néha játszik: elveszi a rendőrautót és fejét az ablakon kilógatva elfurikázgat vele; felrobbantja a kórházat, és közben elszórakozik rajta, hogy bedöglik a detonátor; odaáll a csodakütyüjén felé száguldó Batman elé, és csak ordít, hogy „Gyere és üss el, gyerünk, azt akarom, hogy elüss, gyere, gyere”. (Mondanom sem kell, hogy, mivel elvei feladására kényszeríti, legyőzi Batmant – tudja, hogy úgysem lesz hajlandó halálra gázolni őt, azaz gyilkossá válni.)

Heath Ledger Jokerét egyszer arcon lehetett löttyinteni savval. Valamikor, valakinek, valahogy sikerült. Azóta viszont minden próbálkozás, legyen az akár Batmané, hasztalan. Joker már sérthetetlen.

A GÖNDÖR HAJON TÚL

Nem csak azt szeretem, ha valamit nem értek meg elsőre. Nagyra értékelem azt is, ha eszembe sem kell, hogy jusson megérteni, amit hallgatok, olvasok, vagy látok: amikor a felsorolt tevékenységek valamelyikének hatására „egyszerűen csak” jobb kedvre derülök.
Különböző fórumok kritikáit (/”kritikáit”) olvasva gyakran az a benyomásom, hogy „bizonyos körökben” divat lebecsülni egy önmagán túl nem mutató lemezt, könyvet, filmet (stb.). Ez az oka, hogy, bár messze túl vagyok már azon az egy hónapon, amikor éjjel-nappal hallgattam; úgy döntöttem, felszólalok Konk-ügyben.

A Kooks szerintem azért tartozik a közelmúlt legjobb zenekarai közé, mert amit csinál, az hiteles, minőségi, és nagyon szerethető. A Konk dalai derűsek és kedvesek, a fülbemászó (így nagyon hamar megjegyezhető) dalok szövegeinek kibogozásához nem hogy értelmező-, de angol-magyar szótárra sincs szükség –viszont cserébe az első hallgatáskor megjegyezhetők, hogy legközelebb már együtt dalolhassuk őket az egyszerre kisfiús és erotikus énekhangú Luke Pritcharddal. Aki egyébként a Kooks egyszemélyes motorja: az egész projekt érezhetően köré van felépítve. Ez márpedig kétélű fegyver – és így ha valamibe, akkor egyedül ebbe lenne értelme belekötni a zenekarral kapcsolatban. Pritchard van ugyan annyira karakteres és – megint csak – hiteles figura, hogy adjon egy vonzó, egyszerre bájos és vagány ízt a Kooks-nak; másrészt viszont ez a túlhangsúlyozás olyan celebbé formálja, akinek puszta létéből egyenesen következnek a semmitől, azaz bocsánat: a göndör hajtól és csíkos pólótól önmagában elélvező rajongók. Ha egy kicsit kisebb hangsúlyt kapnának Pritchardnak, mint férfinak az egyébként – de ez persze ízlés dolga – vitathatatlan kvalitásai, a zenekart Luke Pritchard zenekara helyett (The) Kooks-ként emlegetnék…
De visszatérve az albumra: a Konk táncolásra ösztönző, slágeres dalaival jellegzetes példája azoknak a lemezeknek, amiket nem annyira egyedül, mint inkább társasággal/ társaságban érdemes hallgatni: tökéletes kiegészítője nyár éjszakai kerti partyknak, vagy hajnalig tartó sörözéseknek.

A leírtak igazak a 2006-os bemutatkozó lemezre, az Inside In/ Inside Out-ra is; és a Konk-ról általában pontosan ennyit is szokás elmondani – azaz hogy nem hagyja el a járt utat a járatlanért = rajta az első album szerzeményeihez hasonló, kellemes, együttdalolászós nóták találtatnak. Ezzel idáig egyet is értek, számomra csak az nem világos; mindebből miért az következik, hogy a Kooks egy fantáziátlan zenekar, ami futószalagon gyártja a lemezeit. Félreértés ne essék, égő áldozatot egyedül az innováció oltárán mutatnék be; az egyik legnagyobb marhaságnak tartom viszont, hogy minden művésszel szemben az alkotásról alkotásra való megújulás képessége legyen az elvárás. Egyrészt, mert szerintem saját határaik folyamatos odébb tologatására kivételesen kevesen képesek; másrészt – és főleg! –, mert nincsen egyetlen olyan, univerzális jellemvonás, ami ab start képes lenne rá, hogy legitimmé tegyen egy művet. Ha egy zenekar akar és tud mást csinálni, mint amit megszoktunk tőle, az dicséretes és figyelemre méltó. Viszont semmiképpen sem az egyedüli dicséretes és figyelemre méltó dolog, amit csinálhat. Az „önreformáláshoz” hasonló mértékben értékes a saját hang megtalálása és annak megbízható színvonalon történő, akár megismételt produkálása is. Az, hogy erre képes volt, annak bizonyítéka, hogy a The Kooks a tényleg gomba módjára szaporodó indie-zenekarok egyik legjobbja.

REALLY SCARY MOVIE

Ha épp nem érdekel semmi, két dolog akkor is, mégis. 1: miért éppen abba vagyok szerelmes, akibe?, és 2: írni akarok, írnom kell. Francescot azért bírom, mert ugyanezek foglalkoztatják; Moraviat pedig azért, mert megírta, hogy teszi mindezt Francesco.

Biztos mindannyiótokkal megesik, hogy úgy érzitek, egy könyv, vagy akár csak annak egy szereplője mintha rólatok szólna. Mikor én ilyet tapasztalok, az mindig egymással ellentétes hatásokat vált ki belőlem. Egyrészt örülök; mert arra számítok, hogy közelebb kerülök önmagam megértéséhez, vagy egy bizonyos probléma megoldásának kulcsához. Másrészt megijedek, hogy ha az életem és a problémáim regények lapjain köszönnek vissza; akkor nyilván én magam sem vagyok teljesen valódi, hús-vér ember, talán én is „csak” egy képzelet szülte karakter vagyok. Az, hogy karaktereket valódi személyek után is meg lehet mintázni és én ilyen módon mégis lehetek ténylegesen létező; ilyenkor nem nyugtat meg; elvégre az alapanyag és a kész termék lényegileg ugyanaz, csak van köztük pár munkafázisnyi idő.

Moravia A figyelem című regénye az a könyv, amiben eddig a legijesztőbb mértékben sikerült megtalálnom önmagamat. A főhős, Francesco, újságíró: távoli országokat látogat, és utazásaiból írt élménybeszámolóit adja el ilyen-olyan lapoknak. Mindeközben azonban van egy álma, vagy inkább rögeszméje: hogy regényt kell írnia. Mivel azonban irtózik az általa régimódinak és középszerűnek tartott, fordulatokra, akcióra, összességében: cselekményre építő írásmódtól; naplót kezd el vezetni, és elhatározza, hogy ennek felhasználásával, élete legjelentéktelenebb eseményeiből írja meg – ilyen módon a megvetett drámától megfosztott – regényét. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Bár semminek sem kéne történnie, élete fenekestül felfordul: megtudja, hogy felesége kerítőnő, aki ráadásul lányát (aki Francesconak csak a nevelt lánya) is prostituálta. Francesco nagy kalandja valójában ekkor kezdődik: elkezdi érdekelni, miért szeretett bele egykor a nőbe, aki aztán a felesége lett; és (kicsit sem) riadtan tapasztalja, hogy szerelmes nevelt lányába.

Az, ahogy Moravia ebben a könyvben a szerelemről ír, nekem a legszimpatikusabb a számtalan közelítés közül, amit eddig olvastam/ hallottam/ láttam. Francesco rájön, hogy feleségébe annak idején azért szeretett bele, mert az jóval alacsonyabban állt a társadalmi ranglétrán, mint ő. Ahogy a regény fogalmaz: prolilány volt, márpedig Francesco számára ez a proli-lét testesítette meg a hőn áhított hitelességet. Aztán rádöbben arra is, hogy nevelt lányába azért szerelmes, mert tudja, hogy nem szabad szerelmesnek lennie belé, mert tudja, hogy vele nem lehetne semmi. Ennek a semminek a lehetősége vonzza-, persze közben tisztában van vele, hogy ez a semmi pont azzal szűnne meg, ha bármi lenne közte, és a lány között.
Francesco rájön, hogy sosem személyekbe, mindig elvont fogalmakba, aktuálisan lényegesnek tartott eszmékbe, jellemvonásokba vagyunk szerelmesek. Az az agyonelemző hozzáállás, amivel a szerelmet is megközelíti; már-már abnormális. Mégis, amiért folyamatosan hidegen, tárgyilagosan tudósít felfedezéseiről, nem hogy bolondnak nem érzem; de nagyon könnyen és szívesen azonosulok álláspontjával.

De hogy Francesco mániákus, az az íráshoz való hozzáállásában ütközik ki még egyértelműbben. A regénye megírását kezdetben életfeladatának tekinti; ám sikertelensége (melyről önkéntelenül A vadkacsa élethazugsága jut az eszembe…) és görcsössége odáig vezeti, hogy a regény célból eszközzé, az élete megértésének, sőt: élete élésének eszközévé válik. Amikor bizonytalan egy helyzetben, pl. úgy érzi, nevelt lánya felkínálkozik neki, és ő hezitál, mi lenne a helyes lépés; megír egy fiktív fejezetet a könyvéből, melyben szeretkezik a lánnyal- mindezt azért, hogy lássa, mi lenne, ha a valóságban tényleg szeretkezne vele. Francesco bravúros, de nem szimplán bravúros, hanem úgy igaziból, rémisztően bravúros. Amolyan őrült zseni; aki belül kaotikus és zavart, kifelé viszont elképesztően kiegyensúlyozott. Az életét készülő regénye alapanyagának tekinti, semmi másnak.

Az a ténymegállapító, szenvtelen, de (és ez szerintem a legfontosabb:) nem lenéző és súlytalanító hidegség, amivel Moravia a klasszikusan pátoszos stílusban artikulált szerelemről és életről beszél; teszi a könyvet hátborzongatóvá és (jó értelemben véve) hatásossá. A figyelem ráadásul az első betűtől az utolsóig olyan, mintha Francesco írta volna (aki egyébként ugyanezt a címet adja saját, készülő regényének). A párbeszédek gyakran tőmondatokból álló kérdésekből és a rájuk adott pár szavas válaszokból állnak; egyes fejezetek az elbeszélő (Francesco) belső monológjai. A szöveg hullámzó minőségű; tele van önreflexióval, kételyek hangoztatásával, önelemzéssel. Egyszóval olyan, mintha valóban az amatőr Francesco munkája lenne. Ez persze időnként nehezen olvashatóvá teszi; de semmiképpen sem érdemes feladni. Kevés annyira impresszív regény van, mint A figyelem.

KALÓZMÁSOLAT

Nyáron krimit, kalandregényt, vagy kalózregényt van kedvem olvasni. Nincs is jobb annál, mint egy undorítóan meleg nyári nap után egy izgalmas detektívtörténettel a kezemben felülni a négyes-hatosra, vagy a hetesre, és utazni, csak hogy utazzam; közben felváltva olvasni és figyelni az embereket. Az idei nyár egyik regénye, amivel megpróbáltam véghezvinni ezt a mókát; Gerlóczy Márton A szabadok testvérisége című, roppant impozáns borító mögé (nem eléggé…) rejtett könyve volt.

Gerlóczy első két könyve közül (Igazolt hiányzás, Váróterem) – pedig idáig nagyon ritkán süllyedek – egyiket sem tudtam végigolvasni, egyszerűen mert nem kötötték le a figyelmemet. Az ok, amiért mégis bizalmat szavaztam az újnak egyrészt az, hogy betegesen/gyerekesen vonzódom a vastag könyvekhez (az ASZT pedig 512 oldalas!); másrészt a már említett, rajtam nyaranta úrrá levő, (pl.) kalózos történeteket keblére ölelő hangulat.

És akkor itt is az első bibi: az ASZT-nek köze nincs a klasszikus értelemben vett kalózregényekhez. És ez csak azért baj, mert úgy próbálja meg eladni magát, mintha lenne. A történet főhőse négy barát, akik marhára unják az életüket, és ezért úgy döntenek, hogy szereznek egy vitorlást, és eljutnak Port Royalba, mely várost ugyebár a kalózok fővárosaként tartják számon. Ez idáig nem hangzik rosszul; de.

Egyrészt a karakterek egytől egyig sablonokból vannak összerakva: van a hedonista kábszeres; a szexőrült fiatal srác; az örök aggodalmaskodó-atyáskodó, felelősségteljes idősebb tag; és az elbeszélő, aki egy személyben hősszerelmes, ’belső utazó’, és talán még odaadó barát is. Hát… többet kéne, hogy tudjak írni róluk. Ha jól lennének megírva. Ezeknek az újkori kalózoknak a nyersesége a drogozásból és a csajozásból építkezik, kalandvágyuk motivációja („Itt kötöttségek közt élünk, menjünk el innen!”) gyerekes, kalandjaik (lásd pl.: pénzszállító autó kirablása; folyamatos hazudozás egy útikönyveket megjelentető kiadónak, hogy legyen miből fedezni a kalózéletet) szánalmasak. Igen, sajnos a figurák vérszegénységén kívül gond van a sztorival is: Gerlóczy teljesen légből kapottnak tűnő, és ami még jobban zavar: – megint csak! – klisé-eseményeket pakol egymás mögé. Olvasás közben többször beszéltem meg magammal, hogy mennyire nevetséges, hogy rablás is van, meg francia álomnő is.

De azt mondom: nem a legjobbak a karakterek, nem a legfényesebb a cselekményvezetés? Ám legyen! Nem születhet mindenki jó (kalózregény)írónak. De sajnos – és részben pont az ASZT kapcsán – rá kellett jönnöm, hogy kétféle rossz író van. A szürke kisegér típusú rossz író, aki talán maga is szégyelli egy kicsit magát; ezért én, olvasóként, sajnálom. És az önnön művészete mellett habzó szájjal korteskedő, beképzelt típus. Ezt a típust, ezt a nagyképű, minden interjújában hencegő fajtát nem kifejezetten kedvelem. Ennek a típusnak egy altípusát pedig, melybe Gerlóczyt is sorolom, egyenesen ki nem állhatom. Az ilyen író beképzeltsége írásaiban is érződik: lapról lapra fitogtatja az adott tárgyban összeharácsolt tudását. Az, hogy Gerlóczy fogta magát, és írt egy 500 oldalas könyvet a személyes élményeiből (ti. – mint azt lenyilatkozta – valóban járt a regényben említett helyeken), érezhetően szimplán azért, mert büszke rá, hogy megjárta Kubát és Új-Zélandot- az még egyszerűen csak amatőr (a közléskényszer csillapítható lett volna privát napló vezetésével; vagy, ha már mindenképpen a nagyközönség elé tárás volt a cél, egy útikönyv lett volna a legmegfelelőbb forma). Az viszont, ahogy a hajózással kapcsolatos, egyértelműen a könyv megírása miatt megtanult kb. 15-20 szakkifejezést puffogtatja, iszonyúan fárasztó és szánni való.
Szóval úgy a 200. oldal táján már nagyon mérges voltam. Ha sejtettem volna, hogy Gerlóczy az eddig leírtak, továbbá az „Egyenes fasszal előre!”, mint szlogen esetenként három oldalanként történő megismétlése; és az ultragiccses tájleírások után képes lesz még egyszer magába rúgni, szolidaritásból nem veszem elő többet az ASZT-t. De nem sejtettem, hogy jöhet rosszabb.

Aztán Gilbert, a sztori főhőse, talált egy pókot a kabinjában, és elnevezte Hétfőnek. Hááát perszeee, hogy mert aznap találkozott vele először.

(LO)W•E

Londonban találkoztam vele először, idén májusban. Két barátom mutatott be neki, akik régebbről ismerték már; és állították, hogy remek figura. Kedves, elbűvölő, szórakoztató; nagyon ragaszkodó és kíváncsi természet. Ami pedig a külsőt illeti: valódi unikum. Óriási szemeibe valóban egyből beleszerettem. Azóta várom, hogy végre eljöjjön a nagy nap, Budapestre érkezésének napja; hogy újra láthassam és egy kicsit közelebbről megismerhessem. Mióta újra találkoztunk, elválaszthatatlanok vagyunk.

A mellett, hogy bájos; igazi férfi módjára meg is tud védeni- már kétszer is előfordult, hogy egy óriási porvihar kellős közepén találtuk magunkat, de ő mindkétszer tudta, mi a teendő. Először egy elhagyott benzinkút épületében húztuk meg magunkat, másodjára pedig – ó igen! – otthonában kerestünk menedéket. Ez az otthon ugyanúgy különleges, mint a gazdája. Tele van zsúfolva mindenféle, elsőre felesleges kacatnak tűnő tárggyal. Mint elmesélte, munkája – bolygótakarítással foglalkozik – nem sok örömet tartogat számára, de egy előnyös oldala mindenképpen van: ami megtetszik neki, legyen az kertitörpe, Rubik-kocka, vagy karácsonyfaizzó; azt lelkiismeret-furdalás nélkül hazahozhatja konténerből átalakított kis zugába. Megfigyeltem, hogy – bár érzésem szerint nem tudja, mire használhatók – sok más mellett a kanalakat és a villákat is gyűjti. Már el is határoztam, hogy a fél éves évfordulónkra egy evőeszköz-készletet ajándékozok neki.

Az egyetlen téma, amiről nem szívesen beszél, a volt barátnője, egy bizonyos EVE nevű felderítőszonda; akivel három évig volt együtt. Mióta a lányt elcsábította tőle egy frissen kifejlesztett kenyérszeletelő prototípusa, felfedezőútjait csak egy kis bogárral tudja megosztani.

A régóta tartó egyedülléttel indokolta akcentusát is, amit – bár ő szégyelli előttem – én kifejezetten vonzónak találok.

Leginkább azonban kíváncsiságát és az ezzel együtt járó sokoldalúságot kedvelem. Nincs egyetlen együtt töltött percünk sem, ami unalmasan telik. Ez különösen azóta igaz, hogy elvitt magával a bolygójára, ahonnan most ezt a levelet is írom. Nem érezte jól magát az én bolygómon, az én városomban; azt mondta: túl tiszta, és zavarta, hogy egyfolytában megbámulják az utcán. Számomra nem volt áldozat elmenni vele oda, ahol ő él. Sőt, itt tényleg még sokkal izgalmasabb minden. Heti egyszer kirándulásokat teszünk a bolygón, megmutatja a legnagyobb szemét-felhőkarcolókat, amik egytől egyig az ő művei. Amíg ő dolgozik, én szép, vagy hasznos lim-lomok után kutatva a környéket járom. A legértékesebb leletem eddig az a film volt, amit minden nap meg kell nézni vele; annyira tetszenek neki a benne lévő táncos jelenetek. Meg is kért, hogy tanítsam meg táncolni; úgyhogy a legnagyobb vágyam most, hogy találjak egy jó nagy magnót és pár kazettát hozzá. Egyelőre egy fülhallgatós lejátszóig jutottam. Lelkesen gyakorol, és meglepően fejlődőképes.

A kiránduláson és a táncoláson kívül – hogy megőrizzük alakunkat – sokat sportolunk és játszunk. Nemrég meglepett egy szemétbálákból épített csúszdaparkkal, én pedig találtam neki egy hullahopp-karikát.

Mikor pedig két hónapja voltunk együtt, egy szemeteszsáknyi színes labdát kapott tőlem. Bár jó ötletnek tűnt, mégis ez volt az eddigi legkevésbé eltalált dolog, amit adtam neki. Egyáltalán nem értette, mi a jó abban, hogy golyókat dobálunk egymásnak. Számára élvezetesebbnek bizonyult valami egész mást kezdeni az ajándékommal:

Néha nem tartok vele, mikor préselni megy; hogy legyen időm kitakarítani a konténert; vagy hogy gondozzam a növényeket, amiket együtt ültettünk el a konténer melletti kis kertben. Az egyikből paradicsom lett, de sajnos nem tudtuk megkóstolni sem; mert labdának hitte a piros, gömb alakú zöldségeket, egyből magába pakolta és kockává préselte őket. Szakmai ártalom.

Minden este a kis kertben ülve nézzük a naplementét. Ő zenét hallgat és – hogy én se maradjak ki semmiből – énekli nekem, amit hall; közben pedig nézzük a paradicsomot, és várjuk, hogy újra termést hozzon.