A GÖNDÖR HAJON TÚL

Nem csak azt szeretem, ha valamit nem értek meg elsőre. Nagyra értékelem azt is, ha eszembe sem kell, hogy jusson megérteni, amit hallgatok, olvasok, vagy látok: amikor a felsorolt tevékenységek valamelyikének hatására „egyszerűen csak” jobb kedvre derülök.
Különböző fórumok kritikáit (/”kritikáit”) olvasva gyakran az a benyomásom, hogy „bizonyos körökben” divat lebecsülni egy önmagán túl nem mutató lemezt, könyvet, filmet (stb.). Ez az oka, hogy, bár messze túl vagyok már azon az egy hónapon, amikor éjjel-nappal hallgattam; úgy döntöttem, felszólalok Konk-ügyben.

A Kooks szerintem azért tartozik a közelmúlt legjobb zenekarai közé, mert amit csinál, az hiteles, minőségi, és nagyon szerethető. A Konk dalai derűsek és kedvesek, a fülbemászó (így nagyon hamar megjegyezhető) dalok szövegeinek kibogozásához nem hogy értelmező-, de angol-magyar szótárra sincs szükség –viszont cserébe az első hallgatáskor megjegyezhetők, hogy legközelebb már együtt dalolhassuk őket az egyszerre kisfiús és erotikus énekhangú Luke Pritcharddal. Aki egyébként a Kooks egyszemélyes motorja: az egész projekt érezhetően köré van felépítve. Ez márpedig kétélű fegyver – és így ha valamibe, akkor egyedül ebbe lenne értelme belekötni a zenekarral kapcsolatban. Pritchard van ugyan annyira karakteres és – megint csak – hiteles figura, hogy adjon egy vonzó, egyszerre bájos és vagány ízt a Kooks-nak; másrészt viszont ez a túlhangsúlyozás olyan celebbé formálja, akinek puszta létéből egyenesen következnek a semmitől, azaz bocsánat: a göndör hajtól és csíkos pólótól önmagában elélvező rajongók. Ha egy kicsit kisebb hangsúlyt kapnának Pritchardnak, mint férfinak az egyébként – de ez persze ízlés dolga – vitathatatlan kvalitásai, a zenekart Luke Pritchard zenekara helyett (The) Kooks-ként emlegetnék…
De visszatérve az albumra: a Konk táncolásra ösztönző, slágeres dalaival jellegzetes példája azoknak a lemezeknek, amiket nem annyira egyedül, mint inkább társasággal/ társaságban érdemes hallgatni: tökéletes kiegészítője nyár éjszakai kerti partyknak, vagy hajnalig tartó sörözéseknek.

A leírtak igazak a 2006-os bemutatkozó lemezre, az Inside In/ Inside Out-ra is; és a Konk-ról általában pontosan ennyit is szokás elmondani – azaz hogy nem hagyja el a járt utat a járatlanért = rajta az első album szerzeményeihez hasonló, kellemes, együttdalolászós nóták találtatnak. Ezzel idáig egyet is értek, számomra csak az nem világos; mindebből miért az következik, hogy a Kooks egy fantáziátlan zenekar, ami futószalagon gyártja a lemezeit. Félreértés ne essék, égő áldozatot egyedül az innováció oltárán mutatnék be; az egyik legnagyobb marhaságnak tartom viszont, hogy minden művésszel szemben az alkotásról alkotásra való megújulás képessége legyen az elvárás. Egyrészt, mert szerintem saját határaik folyamatos odébb tologatására kivételesen kevesen képesek; másrészt – és főleg! –, mert nincsen egyetlen olyan, univerzális jellemvonás, ami ab start képes lenne rá, hogy legitimmé tegyen egy művet. Ha egy zenekar akar és tud mást csinálni, mint amit megszoktunk tőle, az dicséretes és figyelemre méltó. Viszont semmiképpen sem az egyedüli dicséretes és figyelemre méltó dolog, amit csinálhat. Az „önreformáláshoz” hasonló mértékben értékes a saját hang megtalálása és annak megbízható színvonalon történő, akár megismételt produkálása is. Az, hogy erre képes volt, annak bizonyítéka, hogy a The Kooks a tényleg gomba módjára szaporodó indie-zenekarok egyik legjobbja.