Úgy kezdődött, hogy hosszú délelőttök, és még hosszabb délutánok végigangolozása [nemsokára nyelvvizsga(kísérlet)] után azon vettem észre magam, hogy nagyon vágyom az élő zenére – arról nem is beszélve, hogy az ilyen napok végén muszáj kimozdulnom egy kicsit. Sokat költeni viszont nem akaródzik, és társasághoz többnyire nincs kedvem mostanában (legalábbis alig vannak, akikét el tudom viselni) – innentől adott a helyzet. A héten két nap is volt (ráadásul egymás utániak), amiket egész napos fejtágítás után a Zöld Pardonban fejeztem be. Rájöttem, hogy nagyon élvezem az ilyen teljesen józan állapotban, egyedül, koncerten eltöltött estéket. Rengeteg energiát adnak; és nagyon érdekes, hogy mennyire más dolgokra figyelek, mennyire más jellegű történéseket veszek egyáltalán észre így; és mikor a barátaimmal, jó pár sör után vagyok hasonló helyzetben.
Szerdán azért mentem el, mert kíváncsi voltam Péterfy Borira (akit még sosem láttam/hallottam fellépni) – aztán kaptam helyette Balkan Fanatikot. És így is jó volt ez, sőt. Tegnap aztán nem volt variálás: Neo-t ígértek, Neo lett.
Pár bejegyzéssel lejjebb a Moog kapcsán egységes színpadi megjelenést emlegettem. Hát most kénytelen vagyok önismétlésbe bocsátkozni – a Neo is azon kevés honi zenekarok egyike, melyeknek tagjai minden fellépés alkalmával tudatosan összerakott és összehangolt szerelésben lépnek színpadra. Ezzel engem eléggé le lehet venni a lábamról; minthogy azt gondolom, ha az egész világ nem is, azért egy koncert mégiscsak: színház. A tegnapi fekete-lila-zöld kombinációról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Külön-külön is a leggyönyörűbb színek ezek, hát még, ha egymás mellé vannak téve. Külön megjegyezném, hogy eddig akárhányszor láttam férfin atlétarikót (vagy mi ennek a hivatalos neve), a hányinger kerülgetett; de ez a fekete alapon zöld levélmintás darab teljesen rendben volt. Na igen, az egyediséggel is eléggé le lehet venni a lábamról.
A 11 + 2 × 1 számos koncert a hetedik számig mintha rajtam és a nálam vélhetően kevésbé józan első soron kívül senkit sem érdekelne. Nem tudom eldönteni, hogy egy masszív 10 fős körön kívül senki nem ismeri a dalokat, vagy csak ez a 10 ember érzékel valamit nagyon tévesen; és a koncert valójában unalmas. Felfoghatatlan számomra, hogy az Absolution, ami pedig az egyik legjobb Neo-szám (és amit másodikként játszanak) miért nem mozgat meg senkit. Hiába, hogy a zenekar nem csak nagyszerűen játszik; de a tagok nem egyszer cirkuszi majmok módjára próbálják magukra vonni a közönség figyelmét (földön fetrengve/ülve gitározás, ugrabugra és tánci-tánci gitárral a kézben); a hetedik dalig a tánctér szimplán nézőtér. Azzal a különleges vonással, hogy több szám után egyáltalán nincs taps (!). Csipkerózsikát álmából a Diskhead ébreszti fel, ez az ominózus hetedik. A tömeg, úgy látszik, ekkor jön rá, hogy koncerten van – elkezdődnek az ugrálások. Mi több: már tapsolás is van! Az öntudatukra ébredt rajongók (avagy a frissiben azzá vált „koncertszédelgők”) meg is kapják, ami jár nekik: kettővel a Diskhead után jön a Spellbound, amit – miután sikerül felismerni, hogy melyik számról van szó – őrületes ováció fogad (egyetlen szám lesz, amelyiknek nagyobban lesz része – most érdemes tippelni, melyik; mert nemsokára kiderül). A Spellbound, ez a felvételen kifejezetten gyönyörű, varázslatos hangulatú, már-már lírai dal így, koncerten sokkal kevésbé dallamos, sokkal „diszkósabb”, dögösebb, agresszívebb. Nem mintha ezzel a verzióval baj lenne, sőt: nagyon érdekes, és nagyon élvezhető. Az meg érezhető, hogy a produkció, vagy annak legalábbis az eddigi része erre a számra van kifuttatva: a színpadkép először ekkor változik meg (játék a fényekkel és a színekkel). Megintcsak: egy, a vizualitással ennyire erősen hangsúlyozott dal lesz még…
Amitől nagyon tartottam a koncert előtt, hogy három számot nem fogok megúszni: az Everybody Come On-t, az It’s over now-t és az Aiiaiiiyo-t. Nem mintha kifogásom lenne bármelyik ellen, csak nekem ezek a legelkoptatottabb Neo-szerzemények. Volt továbbá egy olyan kívánságom is, hogy a Record Straight, az viszont legyen! Mert ahhoz pedig nagyon kellemes emlékeim fűződnek.
Jelentem, egész jól jöttem ki a buliból. A három nemkívánatosból kettőt nem játszanak, a Record Straight pedig van. Méghozzá ráadásban. Az elsőben. Merthogy kettő is kijut.
A Record Straight-ről ugyanazt lehet elmondani, amit a Spellbound-ról: élőben sokkal ugrálósabb a dolog (vagyis itt inkább az a helyes, hogy még a felvétel-változatnál is olyanabb). No és kitaláltátok-e vajon, hogy melyik a Spellbound mellett valódi sikert aratott és (a helyszín kijelölte határokon belül) agyon-színpadtechnikázott nóta?!
Hát persze, hogy az Aiiaiiiyo! Meg kell hagyni, a koncert legvégére, második ráadásnak betenni a dalt teljesen korrekt és persze érthető. Egyértelműen ez alatt a kábé 3 és fél perc alatt tombol leginkább a közönség – ami (bár jó nézni, azért) elszomorít. Igazán nem szokásom nyávogni a közönség összetétele és viselkedése miatt, most mégis úgy érzem, muszáj megtennem. Mert a Neo az egyik legprofibb zenekar ma Magyarországon, ami megérdemelné, hogy az ember ne egy sok évvel ezelőtt készített (lesz*rom, hogy „kultikus”) dalánál ragadjon le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése