KALÓZMÁSOLAT

Nyáron krimit, kalandregényt, vagy kalózregényt van kedvem olvasni. Nincs is jobb annál, mint egy undorítóan meleg nyári nap után egy izgalmas detektívtörténettel a kezemben felülni a négyes-hatosra, vagy a hetesre, és utazni, csak hogy utazzam; közben felváltva olvasni és figyelni az embereket. Az idei nyár egyik regénye, amivel megpróbáltam véghezvinni ezt a mókát; Gerlóczy Márton A szabadok testvérisége című, roppant impozáns borító mögé (nem eléggé…) rejtett könyve volt.

Gerlóczy első két könyve közül (Igazolt hiányzás, Váróterem) – pedig idáig nagyon ritkán süllyedek – egyiket sem tudtam végigolvasni, egyszerűen mert nem kötötték le a figyelmemet. Az ok, amiért mégis bizalmat szavaztam az újnak egyrészt az, hogy betegesen/gyerekesen vonzódom a vastag könyvekhez (az ASZT pedig 512 oldalas!); másrészt a már említett, rajtam nyaranta úrrá levő, (pl.) kalózos történeteket keblére ölelő hangulat.

És akkor itt is az első bibi: az ASZT-nek köze nincs a klasszikus értelemben vett kalózregényekhez. És ez csak azért baj, mert úgy próbálja meg eladni magát, mintha lenne. A történet főhőse négy barát, akik marhára unják az életüket, és ezért úgy döntenek, hogy szereznek egy vitorlást, és eljutnak Port Royalba, mely várost ugyebár a kalózok fővárosaként tartják számon. Ez idáig nem hangzik rosszul; de.

Egyrészt a karakterek egytől egyig sablonokból vannak összerakva: van a hedonista kábszeres; a szexőrült fiatal srác; az örök aggodalmaskodó-atyáskodó, felelősségteljes idősebb tag; és az elbeszélő, aki egy személyben hősszerelmes, ’belső utazó’, és talán még odaadó barát is. Hát… többet kéne, hogy tudjak írni róluk. Ha jól lennének megírva. Ezeknek az újkori kalózoknak a nyersesége a drogozásból és a csajozásból építkezik, kalandvágyuk motivációja („Itt kötöttségek közt élünk, menjünk el innen!”) gyerekes, kalandjaik (lásd pl.: pénzszállító autó kirablása; folyamatos hazudozás egy útikönyveket megjelentető kiadónak, hogy legyen miből fedezni a kalózéletet) szánalmasak. Igen, sajnos a figurák vérszegénységén kívül gond van a sztorival is: Gerlóczy teljesen légből kapottnak tűnő, és ami még jobban zavar: – megint csak! – klisé-eseményeket pakol egymás mögé. Olvasás közben többször beszéltem meg magammal, hogy mennyire nevetséges, hogy rablás is van, meg francia álomnő is.

De azt mondom: nem a legjobbak a karakterek, nem a legfényesebb a cselekményvezetés? Ám legyen! Nem születhet mindenki jó (kalózregény)írónak. De sajnos – és részben pont az ASZT kapcsán – rá kellett jönnöm, hogy kétféle rossz író van. A szürke kisegér típusú rossz író, aki talán maga is szégyelli egy kicsit magát; ezért én, olvasóként, sajnálom. És az önnön művészete mellett habzó szájjal korteskedő, beképzelt típus. Ezt a típust, ezt a nagyképű, minden interjújában hencegő fajtát nem kifejezetten kedvelem. Ennek a típusnak egy altípusát pedig, melybe Gerlóczyt is sorolom, egyenesen ki nem állhatom. Az ilyen író beképzeltsége írásaiban is érződik: lapról lapra fitogtatja az adott tárgyban összeharácsolt tudását. Az, hogy Gerlóczy fogta magát, és írt egy 500 oldalas könyvet a személyes élményeiből (ti. – mint azt lenyilatkozta – valóban járt a regényben említett helyeken), érezhetően szimplán azért, mert büszke rá, hogy megjárta Kubát és Új-Zélandot- az még egyszerűen csak amatőr (a közléskényszer csillapítható lett volna privát napló vezetésével; vagy, ha már mindenképpen a nagyközönség elé tárás volt a cél, egy útikönyv lett volna a legmegfelelőbb forma). Az viszont, ahogy a hajózással kapcsolatos, egyértelműen a könyv megírása miatt megtanult kb. 15-20 szakkifejezést puffogtatja, iszonyúan fárasztó és szánni való.
Szóval úgy a 200. oldal táján már nagyon mérges voltam. Ha sejtettem volna, hogy Gerlóczy az eddig leírtak, továbbá az „Egyenes fasszal előre!”, mint szlogen esetenként három oldalanként történő megismétlése; és az ultragiccses tájleírások után képes lesz még egyszer magába rúgni, szolidaritásból nem veszem elő többet az ASZT-t. De nem sejtettem, hogy jöhet rosszabb.

Aztán Gilbert, a sztori főhőse, talált egy pókot a kabinjában, és elnevezte Hétfőnek. Hááát perszeee, hogy mert aznap találkozott vele először.