A MŰVÉSZET VAJON MI?

Nemrég a Duna-parton söröztem egy barátommal, aki megkérdezte, nem tudom-e, mi az a két bazinagy (nem éppen így fogalmazott, mert sosem használna ilyen szavakat) portréfotó a budai váron. Fogalmam nem volt. Azóta ellátogattam a Ludwig Múzeumba, és megvilágosodtam.

Braco Dimitrijević szarajevói származású, Franciaországban élő és alkotó képzőművész 1948-ban született. 1969-ben indult el az ismertség felé azzal a megmozdulásával, hogy lejegyezte pár járókelő nevét, akivel találkozott az utcán. Nem sokkal ez után egyikük fotóját ki is állította; majd 1971-ben Zágráb főterén, ahol állami ünnepek alkalmával politikusokról készült képek csüngtek, kiállította 3 teljesen ismeretlen ember portréját. Ez volt az Ismeretlen járókelők című sorozatának első darabja, melyet azóta számos új követett – a legfrissebb ezek közül az a bizonyos két óriásfotó a váron. A sorozat lényege, hogy Dimitrijević találomra kiválasztott embereket fényképez le, majd a képeket monumentálissá növeli, és valamilyen közterületen (pl. a londoni metró egyik állomásán a reklámplakátok között, felújítás alatt lévő épületeken, vagy ugye jellegzetes turista-látványosságok falán) – mindenféle háttér-információ nyújtása nélkül – kiállítja őket.

Az Ismeretlen járókelők keretein belül Dimitrijević ezen túl mellszobrokat, emlékműveket emel, és emléktáblákat állít innen-onnan összeszedett noname fazonoknak; mindezzel bevett fogalmakat értelmez újra, és létrehoz egy alternatív történelmet.

De Dimitrijević nem az a fajta művész, aki kimerül az ún. fő művében. A LuMú kiállítása az Ismeretlen járókelők sorozatának néhány elemén túl a művész több másik korszakába is betekintést nyújt; és milyen jól teszi!

Ott vannak például a korai munkák; mint a Világzászló című sorozat. Ennek koncepciója, hogy Dimitrijević egy ecsettisztításra használt rongyra cseréli különböző hajók – nemzeti – zászlóit, majd így fényképezi le őket. Ez a sorozat a művész egyik legkorábbi műve, de már ebben is megmutatkozik, mi érdekli igazán: a megszokott hatás összezavarása egy hivatalos jel valamilyen személyessel való helyettesítése által. Ugyanígy, már a legkorábbi periódusban bevon az alkotói folyamatba vadidegeneket, tehát elkezdi érdekelni a művész és nem-művész közti határvonal. Véletlen szobor és Véletlen rajz című sorozataiban csak előkészíti a helyzetet, amelyből aztán a járókelők beavatkozásával lesz (lehet) műalkotás: tejeszacskót tesz az útra, és ha az arra járó autós átmegy rajta, megkérdezi a sofőrt, műalkotásnak tartja-e a szétfröccsent tejből álló foltot – ha igen, aláíratja az úttesten keletkezett pacát az autóssal. Ugyanezt megcsinálja útra locsolt vízzel is, ami számára onnantól kezdve, hogy egy autó keresztülhaladva rajta széthordja, művészetként értelmezhető. Máskor villamossínre tesz fehér papírt, és miután a jármű áthaladva rajta széttépi, fényképet készít róla – kész is a "rajz".

A történet lényege az azzal való kísérletezgetés, hogy mi számít még alkotásnak, és mi az, ami már nem nevezhető annak; és hogy vajon – a vízfoltos esetben például – ki volt az alkotó, azaz kit illet meg a szerzőiség joga: Dimitrijevićet, az ismeretlen sofőrt, netán az autót?

Dimitrijević az a jó fajta, értsd: tényleg kíváncsi művész. Nem csak az eddig említettek, hanem minden más munkája is kísérletező kedvről és az alternatívák kutatása iránti elkötelezettségről árulkodik. Az Interjú-interjú például egy bravúros, több táblából álló öninterjú; aminek lényege, hogy minden táblán egy (Dimitrijević életrajzával, és általában a művész-léttel kapcsolatos) kérdés; de két, és persze: egymástól lényegében különböző válasz olvasható.
Az Ismeretlen járókelők mellett talán legismertebb művében, a Történelem utáni triptichon című installáció-sorozat minden darabjában pedig egy (múzeumtól, magángyűjteményből kölcsönzött) eredeti festményt (Picassot, Modiglianit, Malevicset, Mondriant…), egy használati tárgyat (hangszert, csizmát, lapátot, biciklit…), és egy zöldséget/gyümölcsöt (banánt, almát, narancsot, citromot, tököt…) tesz egymás mellé.

Ez az ironikus, sőt, a provokatív felhangot sem nélkülöző ötlet a magas művészet-mindennapi élet-természet hármason túl a freudi felettes én-én-ösztönén kategóriákat is felidézi; és rávilágít, hogy – a művész szavaival élve: – „A világ nem mesterművekből áll, sem nem biciklikből vagy almákból, hanem mindezekből együtt.”.

Szintén Dimitrijević szerint „Ha a Holdról nézzük a Földet, alig van távolság a Louvre és az állatkert között.”, amit egy újabb installáció-sorozattal, a Kultúrtájképek cíművel igyekszik bizonyítani. Itt az eredeti műalkotások mellé tárgyak és gyümölcsök, illetve zöldségek helyett élő állatok kerülnek; és ami igazán érdekes, hogy ezeket a műveket 1988-ban a párizsi állatkertben is installálta, amikor krokodilok, párducok, jaguárok, oroszlánok és gorillák ketrecében helyezett el világhírű festményeket.

Ezek a munkák a természet és a kultúra egymás mellé helyezésén túl kétfajta kulturális modellt – a nyugatit és a természettel jóval nagyobb harmóniában lévő „másikat” – ütköztetnek, plusz ráirányítják a figyelmet a különböző állatoknak a vallásokban és mitológiákban betöltött szerepére is.

Dimitrijevićben az a jó, hogy – ahogy talán sikerült érzékeltetnem – pofonegyszerűnek ható ötletei rengeteg érdekes kérdést vetnek fel; és így a mellett, hogy kreativitásukkal elbűvölik, bőségesen ellátják gondolkodnivalóval is a nézőt. Szeretem, ha valami formailag nem hivalkodó, tartalmilag viszont túlburjánzik; mert úgy érzem, a legzseniálisabb elme ahhoz kell, hogy sokat tudjunk mondani kevéssel. Azt hiszem, nagyjából ugyanazért vonz Dimitrijević művészete, amiért az írás elején említett barátom szerint a kedvenc nyakláncom passzol hozzám: mert "egyszerű, de nagyszerű.”.