WET SIDE STORY

Van egy „barátom”, aki már a Kooks-ot is nehezen nyeli le nekem. A Moog-szimpátia meg minden határon túlmegy nála; úgyhogy ha képes egyáltalán ilyenre velem kapcsolatban, volt egy kb. fél órás időtartam most nyáron, amikor nagyon büszke lehetett rám. A Moog idei voltos koncertjét ugyanis legalább ennyi ideig ócsároltam neki. Megcsinált ugrabugra; műbalhék; két sláger és egy rakat felejthető, fantáziátlan szám; flancos fellépőruhák; sok felesleges pofázás; önteltség; sikítozó lánykák.
Kedves „barátom”! Tegnap a Zöld Pardonban [ide hallom, ahogy (kéjesen) felnyögsz] megláttam az érem másik oldalát is. Bocsi.

Bizonyos okoknál fogva 6-ra a villamosmegállóban kell lennem. Én érek oda először, a villamosok jönnek, mennek – és az egyikről leszállni készül egy kockás inges srác, akiről megállapítom, hogy pompázatosan fest…
De ne szaladjunk ennyire előre!

Hetente átlagosan kétszer járok színházba, de nagyon ritka az olyan alkalom, amikor kiöltözöm. Ennek részleteit most hagyjuk; nemsokára úgyis kezdődik az új évad, lesz módom megfelelőbb kontextusban értekezni e szokásom okairól és következményeiről. Itt most mindössze azért teszek említést róla, hogy érzékeltessem: a művészet iránti tisztelet kifejezéséhez nem szokásom segítségül hívni a ruhásszekrényt. Többnyire. Merthogy tegnap azon vettem észre magam, hogy a felkeléstől kezdve azon agyalok, mit vegyek fel. Akármennyire megkreáltnak éreztem is, azt eddig is elismertem, hogy a Moognak nagyon konzekvensen összerakott, tudatos színpadi megjelenése van. Ami úgy látszik, akkora hatással van rám, hogy úgy érzem, nem mehetek el akármiben egy Moog-koncertre. A történet nem az azon való morfondírozásról szólt, hogy vajh’ miben néznék ki a legjobban. Hanem arról, hogy mi az; ami passzol oda, ami méltó az alkalomhoz – de ami még én vagyok. Gondolom, hasonló szempontokat vesz figyelembe az is, aki kiöltözik, mikor színházba megy. Ahogy másnak a színház az ünnep, nekem, úgy tűnik, a Moog-koncert az.
Szinte intellektuális megpróbáltatás volt kiválasztani, miben menjek, legyen-e rajtam ékszer, milyen színű legyen a körmöm. Érdekes élmény, hogy a művészet még az életemnek az ilyen, számomra viszonylag jelentéktelen rész(let)ét is képes befolyásolni.

Tehát a nagy nehezen összerakott szerelésemben várom a többieket, mikor a szemrevaló kockás inges feltűnik a színen. Nyílik az ajtó, kilép, megnéz (nem volt ott más rajtam kívül) – húha, tényleg prémium-kategória. És pont olyan, mint Tonyo. Jesszusom, ez a Tonyo.

A zenekar egy további tagjával. A következő villamossal meg jön még másik kettő. Meg a többiek. Elújságolom a nagy hírt, ami láthatóan – akárhanyadszorra mesélem – engem villanyoz fel a legjobban. Annyi baj legyen, sörözzünk. Ezt a részt átugrom (de legközelebb meggondoljuk, kivel nyittatjuk ki az üveget).

Fél 9 körül már nagyon hideg van és fúj a szél, mégis, mire kezdődik a koncert, egész tisztességes tömeg gyűlik össze a színpad előtt. Nagyjából a negyedik sorban állunk, körülöttünk szinte csak (többnyire fiatalkorú) lányok. Ez kicsit sem lep meg, számítottam rá. Ami meglep, hogy a kockás ing cserben lett hagyva egy fekete zakó, egy fehér ing, és egy fekete mellény kedvéért.

Rajtam fehér blúz és fekete mellény. Sikerélmény. Most akkor gáz vagyok?

Az Everybody wants egyből a második. Tonyo jóval visszafogottabb, mint a Volton: a számok közti monológjai rövidebbek; egyszer sem mondja el, hogy jobban játszanak feldolgozást, mint az a banda, akitől feldolgoznak; a színpadot sem hagyja el, hogy pacsizgasson az első sorral (na jó, egyszer lehajol és pacsizgat mégis, de ez így is határozottan pozitív irányú fejlődés). „Érdekes módon” most is adódnak technikai malőrök az egyik gitárral, amire megint felhívják a figyelmet, de a kivitelezés a Volthoz képest ez ügyben is lájtosabb (Akkor húrszakadás áldozatává váltak a fiúk. Tonyo: „Aki tud gitárt húrozni és feljön segíteni nekünk, kap egy puszit!” Nem sokkal ez után hagytam el a helyszínt.). És hát valami szakadtság csak kell ennyi jólöltözött srác mellé: az egyik gitáron valami, látszólag funkciót nélkülöző szigszalag-szerű bővítmény figyelhető meg.

De a visszafogottság olyan jól áll a srácoknak, hogy az ilyen, vélhetően imidzs-vezérelt húzások sem zavarnak, sőt: a show részének érzem őket. Az pedig egyenesen meglep és igencsak imponál, hogy Tonyó beszól a közönségnek: „Ha érdekel titeket, elmondom… bár nem hiszem, hogy bármelyikőtöket érdekelné… de azért elmondom (…)”.

De a koncert legjava még hátravan. Tovább táncolunk a nem túlzottan egyedi, de kellemes számokra, elhangzik aktuális kedvencem, a Make me happy is (szerintem Tonyónak ez a dal áll a legjobban); majd fél 10 körül, épp, mikor az I like you kerül sorra, zuhogni kezd az eső. Fantasztikus érzés így ugrálni, és mennyire szép keretet kap a történet: az estém egyik leglényegesebb pontja tulajdonképpen megsemmisül. Annyira elázom, hogy a fehér blúznál csak a fekete mellényemből tudok több vizet kifacsarni. Úszom a boldogságban.

Tonyóék pedig megússzák szárazon (ezt a koncertet még).