GYERMEKBETEGSÉGEK

Murakami Haruki regényein kívül az elmúlt években magyarul is megjelent japán irodalom nem nyerte el a tetszésemet, a Truancy kapcsán minden alkalommal hivatkozott Battle Royale-t például egyenesen érdektelennek éreztem. Így hát a kíváncsiság volt az oka, hogy beruháztam Isamu Fukui bemutatkozó regényére.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az ember 17 évesen a szerelemről és a lázadásról akar írni. Meg abban sem, hogy bármennyire is keresi, még nem találja azt a hangot, amin érdemes lenne megszólalnia. Pedig a Truancy témájából, helyzeteiből, és karaktereiből nem következik eleve, hogy a végeredmény gyenge lesz. A regény utolsó mondatai közül a következőket:

„(Vessünk véget a vérontásnak!) Vessünk véget az elnyomásnak! Helyükbe lépjen az iskolatagadás örök szabadsága!”

mintha nem is a könyv egyik főhőse, Zyid, hanem maga Ivan Illich mondaná – aki egyenesen odáig merészkedett, hogy összedobott egy művet, melyben az iskolát „Új Világvallásként” emlegeti. Ez a Deschooling Society. Ritualization of Progress (ha jól tudom, 1971-ben jelent meg).

Ennek egyik alapgondolata, hogy ti.

„Ha valaki elfogadta az iskola szükségességét, könnyen lehet más intézmények zsákmánya. Ha a fiatalok megengedték azt, hogy képzeletüket a tananyagszerű oktatás alakítsa, akkor mindenféle intézményes tervezéstől függővé válnak.”,

a Truancy fő érve az iskolába járás ellen (vagy legalábbis az oktatás olyan módon való megszervezése ellen, ahogy az a regény helyszínéül szolgáló Városban történik). Kulcsszó a tervezés: Fukui Városában az iskola tulajdonképpen egy futószalag, amire a gyerekek ilyen-olyan állapotban kerülnek fel, de amiről lekerülni csak egyféle állapotban – uniformizáltan, idomítottan (llich: az oktatási rendszer „egyetemesíti az elvárásokat”) lehet. A regény címadó szervezete, a Truancy tagjai pedig azok, akikről Illich a következőképpen ír:

„Az Alma Mater elleni lázadók "sikere" (…) sokszor csupán egy fakultás létrehozása, nem pedig annak a bátorságnak a kifejlesztése, amely saját, személyes tanításával fertőz másokat, és felelősséget vállal az eredményekért.”

A regény mögött tehát felismerhetően (kíváncsi lennék, mennyire tudatosan) ott áll egy markáns oktatásszociológiai álláspont. Na most, az eleve izgalmas, hogy egy 17 éves fiú, aki tehát – hogy úgy mondjam – „benne van az iskola sürejében”, Illich felől fogja meg a témát – életkorából adódóan valószínűleg ráadásul ösztönösen. Érdekes kérdés, de most nem megyek bele, hogy ez a tény önmagában igazolja-e bármennyire is az Illich-féle (többnyire kizárólag kuriózumként kezelt = komolyan nem vett) álláspont létjogosultságát. E helyett kénytelen vagyok elmondani, hogy mint könyv, szerintem miért nem jó a Truancy.

Ott van először is a kiszámíthatóság. A történet minden jelentős eseményét (hogy Zyid és Umasi testvérek, és hogy a polgármester az apjuk; hogy Tack beleszeret Noniba; hogy Tack a rózsát nem Noninak, hanem halott húga sírjára szánja; és hogy Umasi öli meg Edwardot) előre lehet látni. Egy olyan, a regényidő szempontjából múltbeli esemény van, amire szerintem határozottan számítani lehet, aztán mégsincs kimondva: hogy Zyid és Umasi annak idején Noni miatt távolodott el egymástól. Tudván azonban, hogy Fukui egy trilógia első részének szánja a Truancy-t, sőt, már dolgozik a folytatáson, amely épp a mozgalom kialakulását fogja részletesen tárgyalni; az az érzésem, hogy ez a mozzanat sem rejtélyesebb egy nyílt titoknál.

A kiszámíthatóság mellett zavaróak a csataleírások; az, ahogy Fukui az információkat „dolgoztatja fel” a szereplőivel; és bajos a karakterek motivációjának ábrázolása is.

A csataleírások minősége már csak azért sem mellékes, mert a 463 oldalas könyv – nem szeretnék túlozni, de – egyharmadát különféle harcok teszik ki; sőt, a könyv legvégén helyet kapó csúcsjelenetben Zyid és Tack sem intellektuális síkon száll szembe egymással. Ehhez képest ezek a leírások igencsak nehézkesek – nagyjából olyan érzésem volt az olvasásuk közben, mintha az újonnan vásárolt porszívó használati utasítását tanulmányoznám. Fukui érezhetően igyekezett különleges helyszínekre megírni az összecsapásokat: van bunyó szökőkútban, metrón, virágágyás közepén, de a csúcs mégis a vegyesbolt-béli összeütközés. Ez a – mellesleg szintén nagyon fontos – jelenet (amiben Edward két magasrangú truantot is megöl) tökéletesen példázza a szerző igyekezetét, hogy amit ír, az minél sokszínűbb, sőt: minél bizarrabb legyen. Sajnos azonban az ilyen:

„(…) kihajolt egy dezodorospolc [sic!] mögül, és tiszta fejlövést vitt be egy másik törvénybehajtónak.”,

és ehhez hasonló mondatok (egyszer a sampon is valakinek a fejére csurog) inkább nevetségesen, mint érdekesen hangzanak. Az pedig, hogy olykor egy „Kurva anyád!” is elhagyja a szereplők száját, nagyjából olyan érzést váltott ki belőlem, mintha bölcsődében hallanék káromkodni egy rózsás pofijú lurkót. Abszurd.

A mechanikus, és így unalomba fulladó csataleírások mellett szembetűnő, hogy a szereplők milyen lazán tudomásul vesznek különféle fajsúlyos eseményeket. Tack például nem sokat szarozik, amikor megtudja, hogy Umasi és Zyid testvérek, és hogy a fő-ellenség polgármester pedig az apjuk.

„Tacknek szüksége volt néhány másodpercre, mire feldolgozta az értesülést. A dolog stimmelt, és Tack minél többet gondolkozott rajta, annál inkább csodálkozott, hogy eddig nem jött rá magától.” –

tudjuk meg. A lényeg itt „a dolog stimmelt” – kitétel: nagyjából ekkora megrázkódtatás Tack számára minden, amin keresztülmegy. Ugyanígy elnagyolt, összecsapott a motivációk ábrázolása is, például:

„Tack teljesen összezavarodott egyedül maradva a sötétben, de aztán gyorsan rájött, hogy nincs mit tenni, követnie kell az utasítást.”.

(Ezzel a mondattal egyébként a könyv egy további – a szerzőtől független – hibájára is rá lehet mutatni: a fordítással nagyon sokszor problémák vannak, elsősorban a szórenddel kapcsolatban.)

Fukui választott egy érdekes témát, és kitalált egy izgalmas alaphelyzetet: a fiú, akinek imádott húgát megöli a truantok vezére, beépül a Truancy-ba, hogy bosszút állhasson testvére gyilkosán. Ahogy azonban telik-múlik az idő, mindenkit előszeretettel legyilkol, csak éppen azt az egyet nem, akinek a likvidálására megesküdött. Sajnos azonban egy ilyen sztoriból nem sok jó kerekedhet ki a pszichológiai folyamatok hiteles és gondos ábrázolása nélkül.
Fukui talán egy kicsit korán írta meg ezt a könyvet.