REALLY SCARY MOVIE

Ha épp nem érdekel semmi, két dolog akkor is, mégis. 1: miért éppen abba vagyok szerelmes, akibe?, és 2: írni akarok, írnom kell. Francescot azért bírom, mert ugyanezek foglalkoztatják; Moraviat pedig azért, mert megírta, hogy teszi mindezt Francesco.

Biztos mindannyiótokkal megesik, hogy úgy érzitek, egy könyv, vagy akár csak annak egy szereplője mintha rólatok szólna. Mikor én ilyet tapasztalok, az mindig egymással ellentétes hatásokat vált ki belőlem. Egyrészt örülök; mert arra számítok, hogy közelebb kerülök önmagam megértéséhez, vagy egy bizonyos probléma megoldásának kulcsához. Másrészt megijedek, hogy ha az életem és a problémáim regények lapjain köszönnek vissza; akkor nyilván én magam sem vagyok teljesen valódi, hús-vér ember, talán én is „csak” egy képzelet szülte karakter vagyok. Az, hogy karaktereket valódi személyek után is meg lehet mintázni és én ilyen módon mégis lehetek ténylegesen létező; ilyenkor nem nyugtat meg; elvégre az alapanyag és a kész termék lényegileg ugyanaz, csak van köztük pár munkafázisnyi idő.

Moravia A figyelem című regénye az a könyv, amiben eddig a legijesztőbb mértékben sikerült megtalálnom önmagamat. A főhős, Francesco, újságíró: távoli országokat látogat, és utazásaiból írt élménybeszámolóit adja el ilyen-olyan lapoknak. Mindeközben azonban van egy álma, vagy inkább rögeszméje: hogy regényt kell írnia. Mivel azonban irtózik az általa régimódinak és középszerűnek tartott, fordulatokra, akcióra, összességében: cselekményre építő írásmódtól; naplót kezd el vezetni, és elhatározza, hogy ennek felhasználásával, élete legjelentéktelenebb eseményeiből írja meg – ilyen módon a megvetett drámától megfosztott – regényét. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Bár semminek sem kéne történnie, élete fenekestül felfordul: megtudja, hogy felesége kerítőnő, aki ráadásul lányát (aki Francesconak csak a nevelt lánya) is prostituálta. Francesco nagy kalandja valójában ekkor kezdődik: elkezdi érdekelni, miért szeretett bele egykor a nőbe, aki aztán a felesége lett; és (kicsit sem) riadtan tapasztalja, hogy szerelmes nevelt lányába.

Az, ahogy Moravia ebben a könyvben a szerelemről ír, nekem a legszimpatikusabb a számtalan közelítés közül, amit eddig olvastam/ hallottam/ láttam. Francesco rájön, hogy feleségébe annak idején azért szeretett bele, mert az jóval alacsonyabban állt a társadalmi ranglétrán, mint ő. Ahogy a regény fogalmaz: prolilány volt, márpedig Francesco számára ez a proli-lét testesítette meg a hőn áhított hitelességet. Aztán rádöbben arra is, hogy nevelt lányába azért szerelmes, mert tudja, hogy nem szabad szerelmesnek lennie belé, mert tudja, hogy vele nem lehetne semmi. Ennek a semminek a lehetősége vonzza-, persze közben tisztában van vele, hogy ez a semmi pont azzal szűnne meg, ha bármi lenne közte, és a lány között.
Francesco rájön, hogy sosem személyekbe, mindig elvont fogalmakba, aktuálisan lényegesnek tartott eszmékbe, jellemvonásokba vagyunk szerelmesek. Az az agyonelemző hozzáállás, amivel a szerelmet is megközelíti; már-már abnormális. Mégis, amiért folyamatosan hidegen, tárgyilagosan tudósít felfedezéseiről, nem hogy bolondnak nem érzem; de nagyon könnyen és szívesen azonosulok álláspontjával.

De hogy Francesco mániákus, az az íráshoz való hozzáállásában ütközik ki még egyértelműbben. A regénye megírását kezdetben életfeladatának tekinti; ám sikertelensége (melyről önkéntelenül A vadkacsa élethazugsága jut az eszembe…) és görcsössége odáig vezeti, hogy a regény célból eszközzé, az élete megértésének, sőt: élete élésének eszközévé válik. Amikor bizonytalan egy helyzetben, pl. úgy érzi, nevelt lánya felkínálkozik neki, és ő hezitál, mi lenne a helyes lépés; megír egy fiktív fejezetet a könyvéből, melyben szeretkezik a lánnyal- mindezt azért, hogy lássa, mi lenne, ha a valóságban tényleg szeretkezne vele. Francesco bravúros, de nem szimplán bravúros, hanem úgy igaziból, rémisztően bravúros. Amolyan őrült zseni; aki belül kaotikus és zavart, kifelé viszont elképesztően kiegyensúlyozott. Az életét készülő regénye alapanyagának tekinti, semmi másnak.

Az a ténymegállapító, szenvtelen, de (és ez szerintem a legfontosabb:) nem lenéző és súlytalanító hidegség, amivel Moravia a klasszikusan pátoszos stílusban artikulált szerelemről és életről beszél; teszi a könyvet hátborzongatóvá és (jó értelemben véve) hatásossá. A figyelem ráadásul az első betűtől az utolsóig olyan, mintha Francesco írta volna (aki egyébként ugyanezt a címet adja saját, készülő regényének). A párbeszédek gyakran tőmondatokból álló kérdésekből és a rájuk adott pár szavas válaszokból állnak; egyes fejezetek az elbeszélő (Francesco) belső monológjai. A szöveg hullámzó minőségű; tele van önreflexióval, kételyek hangoztatásával, önelemzéssel. Egyszóval olyan, mintha valóban az amatőr Francesco munkája lenne. Ez persze időnként nehezen olvashatóvá teszi; de semmiképpen sem érdemes feladni. Kevés annyira impresszív regény van, mint A figyelem.