A Myths of the Near Future címet viselő Klaxons-lemez nem annyira új, a hájpolás is csitult már tavaly (nyár) óta; na de a maradandóság talán éppen valahol ott kezdődik, hogy lehet még mindig nagyszerűnek, fergetegesnek, meghatározónak érezni.
Az első végighallgatás után sokáig nem vettem újra elő. Biztos vagyok benne, hogy ez azért volt, mert éreztem: e mellé a zene mellé le kell ülni. Hiába a fülbemászó hu-u-u-u-u-á-áá a Golden Skans elején, a dolog mégsem olyan egyszerűen emészthető. Nem túlzottan barátságos zene. Össze-vissza van; karcos; sőt, elsőre zajos; szokatlan helyen szólalnak meg már-már azonosíthatatlan dallamok; a ritmus helyenként idegesítően gyors; torzítás torzítás hátán; egy szóval: hiába szerettem volna eldönteni, hogy mégis, mi a fene ez?!
Aztán eltelt egy kis idő, és, mivel mindenért, amit elsőre nem értek, odáig vagyok; a Myths of the Near Future újra a lejátszóba került. Hihetetlen volt, hogy mennyire máshogy esik, amit hallok. Amit korábban a hallgathatatlanság határát súrolóan nehéz, emészthetetlen zenének érzékeltem; most izgalmas felfedezőtúrának tűnt. Márpedig számomra éppen annak a fajta művészetnek van a legnagyobb súlya, amelyik képes rá, hogy egymástól ennyire radikálisan különböző arcait mutassa. Talán az imponál ebben, hogy ez a sokrétűség lehetetlenné teszi a kategorizálást. A Klaxonsról olvastam már, hogy indie, hogy nu rave, hogy art rock, hogy poszt punk, de még azt is, hogy apokalipto-pop. Ha valamit ennyire nehéz definiálni, akkor az a valami (szinte biztos, hogy) csak jó lehet; mert valószínűleg sikerült létrehoznia valami zavart keltően újat.
(Nekem legalábbis) a Myths of the Near Future viszonyítási pont. Lenyűgöző intellektuális és zenei kaland. Egy önálló világ, ami az ígérettel, hogy ma is közelebb kerülhetek hozzá, újra és újra magába szippant. Lehetetlen megunni, mivel lehetetlen mindent megérteni belőle. Soha nem fogja teljesen odaadni magát. Egy művészeti alkotás, ami hiába elérhető, hiába nyilvános; mégis a képembe nevet, mégis azt ordítja, hogy ’Megvettél, nagy dolog! Mindig lesz egy részem, aminek a létezésére még gondolni is kevés vagy!’. Na de – és íme az újabb fricska – azért egyből meg is nyugtat, hogy ’Egyébként annyi baj legyen. Arra is tökéletes vagyok, hogy eltáncikálj rám.’. Na igen, a sokrétűség így is értendő. Lehet hülyén is hallgatni, akkor is nagyon élvezetes. Meg lehet sznobul is hallgatni, akkor pedig maga a gyönyörűség. Megtudni a klaxon szó eredetét és jelentését. Vagy hogy volt már egy Myths of the Near Future és Gravity’s Rainbow.
Vagy hogy miért pont Four Horsemen of 2012. Megérteni a Magick okkultista utalásait; vagy hogy hol van a Golden Skansben említett hall of records; és Interzone. És a történelmi személyek, mitológiai lények, egzotikus földrajzi helyek, orvosi szakkifejezések még mindig csak apró elemek; önmagukban nem teszik feltétlenül érthetővé magukat a dalokat. A 11, átlag 3 perces számot tartalmazó album zeneileg és szövegvilág szempontjából pont olyan, mint a borítója: elsőre disszonáns, másodjára eklektikus. Valami nagyon más, nagyon egyedi, nagyon okos és nagyon szórakoztató; valami, ami nagyon kell, újra és újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése