DANCE, I SAID DANCE!

Tegnapi, soproni piknikes produkciójával Parov Stelar és csapata is feliratkozott a 2008-as év legjobb koncertjeit tartalmazó szubjektív listámra.

Pedig amikor kora este megérkezünk Sopronba, még félő, hogy az időjárás keresztbe tesz a rendezvénynek: nem csak a pesti 45 fok után tűnik hidegnek az idő, ráadásul esik is. A körülmények dacára célba vesszük a Fő teret: a mi piknikünk egyik kedvenc hazai zenekarunk, a Barabás Lőrinc Eklektrick koncertjével kezdődik. Nem mondhatni, hogy tömegek gyűlnek össze az MR2 Színpadnál, de ennek oka egyrészt a korai kezdési időpont, másrészt az eső; és semmiképpen sem a koncert minősége lehet. Lőrincék hozzák megszokott formájukat. Sena és Juli ezúttal is összeöltözve (most épp pirosban mindketten); Sena újfent kifejezetten barátságos, folyamatosan kommunikál a közönséggel; Jávor arcán a megszokott non-stop vigyor; most is elmondják, hogy a Ladal nem jelent semmit, de legalább visszafele olvasva is ugyanaz (Lőrinc az ügyeletes hangosszótár); megint kapunk populáris és kevésbé ismert dalokat is (előbbieket főleg a koncert végén, illetve a ráadásban). Lőrincék koncertje nem okoz túl nagy meglepetést, de a szerethető zenészekből álló csapat ezúttal is magas színvonalon teljesít.

Ezután a Deladap!-ra várva felmérjük a terepet, és megállapítjuk, hogy a hangulat kicsit egy falusi búcsúra, kicsit egy fesztiválra emlékeztet. Utóbbiért elsősorban az a tény felelős, hogy két színpad van, melyeken felváltva zajlanak a programok; előbbit az utcákon mindenfelé felállított édesség-, pattogatott kukorica-, és lufiárusok miatt érezzük. Úgy tűnik, a Piknik, legalábbis így kora este (a Deladap!-koncert 7-kor kezdődik), elsősorban családi program: mindenfelé lufival rohangáló kisgyerekeket látni. Egyikük, egy pókemberes léggömb boldog tulajdonosa ráadásul fogja magát, és beáll az utca közepén felállított színpad elé, a legelső sorba. Pár szám után aztán elhagyja a helyszínt – a Deladap! láthatóan nem elég meggyőző számára. Egyetértünk vele.
A bécsi illetőségű; de cseh, szerb, orosz és magyar tagokból álló zenekar a progresszív jazzt és a hagyományos cigány zenét vegyíti. A végeredmény egy nagyon vidám, nagyon szerethető és táncolható; de minden kísérletező kedv ellenére sem eléggé formabontó hangzásvilág. Úgy tűnik azonban, hogy csak mi fanyalgunk és várunk egy kicsit még kevésbé autentikus cigányzenét [nem mintha az autentikus cigányzenével bármi gondunk lenne (sőt), de ha egy zenekar lépten-nyomon, mint újító van artikulálva; akkor ennél talán elvárható egy picit messzebbre merészkedni]; mert a közönség egyre népesebb, és rengetegen táncra is perdülnek körülöttünk.

Nem várjuk meg a koncert végét, mert szeretnénk belehallgatni a Kaukázus koncertjébe a másik színpadon. Ekkora – 8 körül járunk – a rossz idő miatt sötétedni kezd, de nem hisszük, hogy csak ez lenne az oka, hogy kifejezett tömeget találunk az MR2 Színpad előtt. A közönség összetétele a délutáni matinékoncerteken tapasztaltakhoz képest megváltozik: támadnak a fiatalok, közülük is az ún. alternatív fajta. Komolyodik a helyzet.
Az eső időközben zuhogni kezd, de a tömeg csak nem oszlik. Masszív rajongótábor, ollé. Nem problémázik sokat Kardos-Horváth János sem, nyomja a tanmeséket két szám között – könnyű neki, ő a fedett színpadon szárazon marad. A mi szemünk már kevésbé: hol a sírástól, hol a nevetéstől csordul ki a könnyünk. A színpadon szerintünk legfeljebb egyetlen formában, a dalszövegeken keresztül van létjogosultsága az aktuál-, és egyéb politizálásnak. Október 23-ról dalt írni mindenkinek szíve joga, de a dal előadása előtt szubjektív (!) történelemórát tartani, az már kissé bajos. Kardos-Horváth János márpedig nem tudja megállni. Még az Anglia előtt sem fogja vissza magát: megint minden anglofilt (megszólítva érzem magam), hogy London szép és jó, nagyon hepik ott az arcok és jó, hogy nagy a választék teából; de azért dádá Anglia, az a gyarmatbirodalmasdi (sic!) nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt. Kíváncsiak vagyunk, a makacsul növekvő közönség soraiból hányan vannak, akik akár egy tovaillanó pillanat erejéig elgondolkodnak Kardos-Horváth szavain. Mármint rajtunk kívül – valahogy nem jól lett ez kiszámolva odafent a színpadon…
Hiába Anglia és Szeplős váll, Lángos-tejföl, meg Szalai Éva – szóval az apolitikus dalok; hiába a többnyire valóban zseniálisan megírt szövegek. A számok közti agymosások mindezt tönkrebarmolják, és ezt a Kaukázus-koncertet is ideológiai továbbképző tanfolyammá degradálják. Kár érte.

Ráadás legalább nincs. Amint lehet, előremegyünk a kordonokhoz, mert nemsokára kezdődik a nap fénypontja; a koncert, amiért jöttünk.

A fél 10-es kezdésből végül nagyjából 10 óra lesz; de cserébe mire Parov Stelarék színpadra lépnek, teljesen besötétedik, és az eső is eláll. A koncert nehezen és méltatlanul indul: a fél órás csúszás oka láthatóan a technikai körülményekben keresendő. Hol Parov, hol Marcus, hol Stefan ismételgeti a technikusoknak, mire lenne szüksége. Az egyik mikrofon úgy, ahogy van, nem működik, le kell cserélni; az első pár szám alatt a szaxofont alig hallani; Andreasnak alkalmanként nem csak dobverőit, hanem a dobfelszerelés egyes elemeit is a kezében kell tartania zenélés közben. A koncert folyamán a csapat többször kiegészül jellemzően a dob körül ólálkodó technikusokkal.
Guest stars ide, vagy oda; színpadi jelenlét tekintetében az örökké mosolygó Marcus viszi a prímet. Nagyon jó érzés olyan zenészt látni, akiről lesüt, hogy imádja, amit csinál, hogy örömzenél – Marcus ilyen zenész. Energiája, játékossága és profizmusa lenyűgöző.

A show az egyik legerősebb számmal, a Matildaval indul – Parovék magasra teszik a lécet. Aztán simán átugorják. A kábé 1 óra 10 perces koncert végig egyenletes színvonalú, egy szám erejéig sem ül le a hangulat. Kapunk egészen friss számokat is; és a Homesick kivételével (amit koncerten sosem játszanak) előkerül minden nagy kedvenc a Lovetól a Chambermaid Swingen keresztül a Lost in Amsterdamig. A ráadásszám (újabb sláger: On my way now) keltette eufóriára rátesz egy lapáttal az a véletlen, hogy a tűzijáték éppen akkor kezdődik, mikor Parovék visszajönnek. Láthatóan ők maguk is élvezik a helyzetet: Marcus szándékosan a színpad szélére állva játszik, hogy láthassa a tűzijátékot; és mikor épp szabad a keze, lelkesen, kisgyerek módjára mutogat az égre. Nehéz eldönteni, hogy merre nézzünk. Az egyébként is gyönyörű soproni Fő tér az ünnepi tűzijátékkal kiegészülve tökéletes(en különleges) koncerthelyszínné válik.

Amely koncerthelyszínt sajnos kénytelenek vagyunk elhagyni – a második ráadást nem sikerül kiordítanunk-, és tapsolnunk Parovékból. Persze így is eleget táncoltunk és ugráltunk – az izomlázhoz, legalábbis.